Fehér György szerk.: A Magyar Mezőgazdasági Múzeum Közleményei 1995-1997 (Budapest, 1998)

SZOVÁTAY ADRIENNE: A hazai baromfiorvoslás és -egészségügy története a kezdetektől az első világháborúig

netcsoportját a hideggel és a csaláncsípéssel hozta oki kapcsolatba. A tyúkok esetében említett mérgező magvakon kívül szólt a bürök és a gyűszűvirág okozta mérgezésről. A vedlést és a pípet a tyúkokéhoz hasonló módon kezeltette. A kannibalizmus megelőzése végett felhívta a figyelmet a beteg és a sérült pulykák elkülönítésére. Korabeli francia munkára hivatkozva {Manuel du Zoophile. Paris, 1827) két olyan betegséget említett, amelyet hazánkban így még nem írtak le. Az egyik az ún. „vörösdaganat" (lepouse du rouge), a fej függelékeinek a megduzzadása (vérpangás), amikor vérbocsájtást javasolt. A másik betegség az ún. „fejérkórság" (le blanc), amikor a fiatal pulykák tollvégei elfehérednek (vérszegénység), a tollak felborzolódnak; ilyen esetekben két-három vérbő faroktoll kihúzását tartotta „célravezetőnek" (a humoralis paihologia vérbocsájtási módszerének megfelelően). A ludak betegségei közül a szerző a júniusi és a júliusi „baromfidögöt" (feltehetően a libainfluenzát és a baromfikolerát) tartotta a legveszélyesebbnek. A fiatal libák elerőtlenedtek, orrkáváik megsápadtak. A betegség okának a nyári meleget és a romlott ivóvizet vélte. Legyek ellen az ivóvíz felületére fenyőfaolaj öntését ajánlotta, amely a fejtollakra tapad, amikor a libák a vályú mélyén árpaszemek után kutatnak. A nyaktetvek ellen higanyszulfidos disznózsírral kell kenegetni a libák nyakát, s a közönséges lúdtetveket páfrány (Polypodium filix) felhintésével lehet az ólból kiűzni. A zavaros esővíz által okozott hasmenés ellen említést érdemel a cserfakérges ivóvíz, amely nyálkahártyát edző hatása miatt csillapítja a hasmenést. A píp a tyúkéhoz hasonló. „Gutaütés" alkalmával a liba forgás után elterül a földön, ilyenkor a lábszáron érvágást ajánlott. A kacsáknak szerinte, ha szabadon úszkálhatnak, különösebb betegségei nincsenek. A galamboknak viszont több kórja ismeretes, amelyeket a mozgás hiányára, a zárt levegőre és a tisztátalanságra vezettek vissza. „Lábdaganat" esetén az idős állat végtagja megmerevedik (szalmonellás ízületgyulladás). „Galambfenének" a tovaterjedő „gégerepedést", a bőr alatti felpuffadást (emphysema) nevezte. „Száraz kórság"-nak a faroktő faggyúmirigyének duzzanatát nevezte, amely a tyúkéhoz hasonló. A himlős galambot a többitől elkülöníttette, s megelőzésül ivóvízbe kevert piskolcot (antimont) ajánlott, amely a vért „nagyon tisztítja". (Humorálispatológiai felfogás.) A galambtetvek ellen a galambház minden szegletét kénesős (higanyszulfidos) zsírral célszerű bekenni. A vedléskor gyakori megbetegedések megelőzésére a magános, kedvetlen galambokat össze kell párosítani. Begyeltömülés esetén műtéttel lehet eltávolítani az emésztetlen anyagot, akárcsak tyúkok esetében. Az eltört lábszárcsontot helyreigazítás után vékony ruhával lehet körültekerni, majd rá lazán fapálcikákat kötni; e pálcikákat akkor indokolt levenni, amikor az állat kezdi a lábát megterhelni. Farkas M. földbirtokos 1870-ben kiadott népszerű baromfi-tenyésztési könyvében

81 különféle tyúkbetegségek (píp, aszkórság, székrekedés, hasmenés, himlő, tetvesség, baromfikolera, mérgezések), valamint hasonló pulyka-, gyöngytyúk-, lúd- és kacsabetegségek (dögvész, tetvesség, kergeség, a begy felfúvódása, mérgezések), tartáshigiéniai ajánlások szerepelnek, amelyekben az empíria a babonás hiedelmekkel keveredik. A népi gyógyászat ismereteit foglalta össze /#75-ben Beniczky Irma is.

82 Mérgezés, píp, hasmenés, szorulás, száraz betegség, agyszélhűdés, fejdaganat, fekély, köszvény, különféle élősdiek, váamint a „kullancs" (óvantag), „fejféreg" (madártetűatkák), tyúktetű, vedlés (mint be-