Fehér György szerk.: A Magyar Mezőgazdasági Múzeum Közleményei 1995-1997 (Budapest, 1998)

SZOVÁTAY ADRIENNE: A hazai baromfiorvoslás és -egészségügy története a kezdetektől az első világháborúig

A baromfitartás és a népi baromfigyógyászat kialakulása Az ország baromfi-állományának 90%-a a jobbágyok és zsellérek háza körül, félig vadon tenyészett. Még századunk elején sem mind ólban éjszakáztak, hanem a fészerben, a kocsiszínben, az istálló vagy a sertésól padlásán, sőt a tyúkok télen is az udvar fáin húzódtak meg. A téli időszakot kivéve az élelmét maga kereste meg a kis testű magyar parlagi tyúk, amelynek a tojásai is aprók. Baromfifajokat (házityúkot, ludat stb.) számos uradalmi majorban is neveltek. Magyarország földrajzi-statisztikai leírását tárgyaló, múlt századi kiadványok szerint baromfitenyésztéssel, főleg tyúktenyésztéssel az országban, a zord hegyvidéket kivéve, mindenütt foglalkoztak.

9 Kezdetben a baromfit decentralizáltan, kis állományokban és nagy területeken, legelőn tartották. Termékei csupán a családok élelmiszer-szükségletét elégítették ki.

10 A hazai étkezési szokásoknak megfelelően, a nagy tésztafogyasztáshoz sok tojásra volt szükség, s az ünnepi ebédhez a baromfihúst a szerény jövedelmű falusi és városi lakosság is be tudta szerezni. A tojás, a hízott baromfi és a toll értékesítéséből a falusi asszonyok családjaikat, szinte egész éven át, kiegészítő jövedelemhez tudták juttatni. Ezzel a bevétellel csak az asszony gazdálkodott, a családfő nem tartott rá igényt, igaz, nem is foglalkozott a baromfival.

11 Hazánk természeti adottságainál fogva kiválóan alkalmas volt baromfitenyésztésre, de annak jövedelmezősége (a helyes tenyésztési szakismeretek hiánya és a nem számottevő gazdasági ágként kezelés következtében) nem érte el a lehetséges színvonalat. A magyarok már a honfoglalás előtt is tartottak tyúkot. Az élő baromfiról és termékeiről mint kereskedelemben szereplő cikkekről már az I3OO körüli időkből vannak adataink. A baromfitermékek belföldi forgalma //. Ulászló uralkodása alatt már némi kivitellel is kiegészült. A múlt század közepétől egyre több helyen lehetett fajbaromfit is találni, és nemcsak a belföldi tenyésztés, hanem a kivitel is fejlődésnek indult, amely az 1870-es években 1 millió forintra emelkedett.

12 A magyar baromfitartók állataik egészségét a népi hiedelemvilágnak megfelelően igyekeztek megvédeni. Már a naposcsibét rostára tették és enyhén megfüstölték vagy vasdarabokra tették, hogy „erős legyen". Karácsonyi morzsát adtak (a csibék ivóvizébe sót), valamint a kiscsibének, kislibának márciusi hólevet, hogy egészséges maradjon, itatás előtt csipetnyi tört paprikát szórtak bele, hogy „kitisztítsa gyenge beleiket". A tetves tyúkok bőrét zsírral, a pipes nyelvet fokhagymával kenték meg. Ragadozók elűzése céljából a húshagyókedd éjjelén leölt tyúk tollait a háztól messze dobták el, a padlásgerendába sarlót vágtak, s a kányák ellen a határba húsvéti tojást tettek. Karácsony böjtjén, december 24-én az asztal alá egy kosárba vagy szakajtóba szénát és szalmát, egy-egy marék búzát, árpát, zabot és kukoricát, végül ebédfőzés után megmaradt zöldséghulladékot tettek; ezt a takarmányt karácsony első ünnepén, december 25én szétosztották az állatoknak, így a baromfinak is, hogy „egész évben egészséges maradjon". Karácsony böjtjén ebédkor mindig fogyasztottak mézet, amelynek maradékával a baromfi beduzzadt szemét kenték meg.

13 A kis baromfihullákat átdobták a szomszédhoz, hogy a betegség arra távozzék, míg a nagyobb testűeket az útkereszteződésre vagy útszéli fákra tették, hogy a járvány azon az úton vonuljon el.

14