Fehér György szerk.: A Magyar Mezőgazdasági Múzeum Közleményei 1992-1994 (Budapest, 1994)
OROSZI SÁNDOR: Album a görgényi tutajozásról
A Görgény folyó szállításra történő berendezése volt tehát a kulcsa a görgényi kincstári erdők hasznosításának. Magyarországon ugyan nem, de külföldön ismertek és alkalmaztak is olyan szállítási módot, amellyel a Görgény völgyét jellemző — később részletesen kifejtendő — természeti viszonyok között is meg lehetett oldani a szállítást. PAUSINGER József Németországban, a Fekete-erdőben (Schwarzwald) alkalmazott óriástutajozást tanulmányozta, s annak magyarországi meghonosítására tett javaslatot. Mivel azonban egyetlen mérnök sem, így PAUSINGER sem volt képes a teljes munkafolyamatot egy tanulmányút tapasztalatai alapján itthon betanítani, német, bádeni munkások itteni letelepítését javasolta. (Ez korábban már bevált gyakorlat volt, hiszen a XVIII. századtól kezdődően Máramarosban és Erdély több részén is német, olasz és krajnai munkások tanították a helyi lakosságot az erdei munka mesterfogásaira. 4 ) PAUSINGER, majd az ország vezetői erdészeinek javaslatára, a pénzügyminisztérium szervezésében 200 család érkezett 5 a Fekete-erdő vidékéről, akik az óriástutajozást Ungvár környékén, Szászsebes mellett és Görgényben igyekeztek meghonosítani. A Sebes folyón és mellékvizein, valamint az Ungon azonban csak néhány évig folyt az óriástutajozás, Görgényben viszont legtovább, egészen a XX. század első éveiig fennmaradt. Tehát az 1900-ban készült album egyben utolsó dokumentuma is az egykori magyarországi óriástutajozásnak. Fakitermelés Görgényben Mielőtt a fa tutajba került, azt meghatározott módon, az erdészeti üzemtervek által adott lehetőségekén belül kitermelték. Az 1870-es években induló nagyobb arányú fakitermeléseket a kincstár az ún. házi kezelésben végezte. Azaz a fát saját munkásaival kidöntette, a (tutaj-)bekötőhelyekig leszállíttatta, majd az óriástutajokban a Maros mellett kiépített faraktárokig leúsztatta, s csak ott bocsátotta áruba. Mindezekben a munkákban a kezdeti időkben alapvető, meghatározó volt az idegen munkások szerepe, akiktől aztán fokozatosan megtanulta a vidék román és székely lakossága az egyes munkafolyamatokat, de a külföldi munkások egy része munkavezetőként még évtizedek múlva is ott dolgozott. A fakitermelést eleinte olasz és krajnai munkások végezték. A kitermelés ideje a tavasz volt. Az erdészek által előre kijelölt fákat (először csak a tutajba fúrható, egészséges egyedeket vágták ki) fejsze és fűrész segítségével döntötték le, s a törzsét legallyazták. A csúcsát, illetve a csúcshoz közel lévő gallyakat csak a döntés utáni 28-30. napon vágták le, mert a fennmaradó ágak (tűk) segítették a fatörzs kiszáradását. Az egy hónap eltelte után a szálfát bárdolták, amellyel már a közelítést, majd a tutajozást kívánták megkönnyíteni. A vékonyabb végét legömbölyítették, míg a vastagabb végét annyira lefaragták, hogy az élben végződjék. Ezzel ugyanis a bütü peremét levágták, s így a csúsztatáskor az a földet nem szántotta. Szintén a közelítő műveletek megkönnyítését szolgálta a nagyobb törzsek alsó lapjának 4-5 m hosszban történő lebárdolása is. Ezzel mintegy csúszó(szán)talpat képeztek ki. A következő művelet, a csúsztatás ugyanis földutakon történt. A csúsztatással megvárták az őszt, amikor a fagyos földön a hegyoldalakról
