Fehér György szerk.: A Magyar Mezőgazdasági Múzeum Közleményei 1992-1994 (Budapest, 1994)

FARKAS GYÖNGYI: Telepítések és a földbirtokviszonyok átalakulása Bácsbokodon (1945-1949)

1947. augusztus 23-án került sor az áttelepülésre kijelölt németek egy részének elszállítására Németország szovjetek által megszállt zónájába. „A falu körül volt zárva, minden úton rendőrök voltak, a faluból nem lehetett kimenni... Teherautóval megjelentek az utcában, beszóltak az egyik házba, hogy csomagolni, utána beszóltak a másik házba, meg a harmadikba... Kapott egy fél órát vagy egy negyed órát az illető, hogy összecsomagoljon egy batyuba, és máris vitték az állomásra..." — számol be az akkori eseményekről egy szemtanú. A helyi lakosok elmondása szerint a községházán ki volt ugyan függesztve a kitelepítendők neve, de hogy ki kerül bele az első csoportba, arról az érintettek nem kaptak külön értesítést. A Belügyminisztérium Népgondozó Osztályának 1947. szeptember 9-i névjegyzéke szerint Bácsbokodról 202 személyt telepítettek ki, orvosi javaslatra visszatartottak 20 személyt, hatvanan pedig a kitelepítés elől megszöktek. A névjegyzék a kitelepítettek neve, életkora és lakóhelye mellett feltüntette azt is, hogy miért kerültek fel az érintettek a listára. Mint láttuk, a kitelepítéshez elég indok volt, ha valaki az 1941. évi népszámláláson magyar nemzetiségűnek, de német anyanyelvűnek vallotta magát. Ennél szigorúbb megítélés alá estek azok, akik nemcsak német anyanyelvűnek, hanem német nemzetiségűnek is tartották magukat. A legsúlyosabb indoknak mégis az számított, ha valaki fasiszta politikai vagy katonai szervezet tagja volt. A Bácsbokodról 1947. augusztus 23-án kitelepített 202 személy közül csupán 45-en voltak a Volksbund tagjai, akik egyben német nemzetiségűnek vallották magukat az 194l-es népszámlálás alkalmával. 42 személy nem volt tagja semmiféle fasiszta szervezetnek, de német nemzetiségűnek tartotta magát. 115-en pedig kizárólag német anyanyelvűk miatt lettek áttelepítve. A kitelepítésre kerülők kiválasztásában a döntéshozókat láthatóan nem az irányította, hogy a kényszerű helyzet jogtalanságát legalább viszonylag igazságos döntéseikkel enyhítsék; túlnyomó részben olyan lakosokat telepítettek ki, akiknek politikai múltjában nem volt semmi számonkérhető. Az ún. „anyanyelvi alapon" kitelepítettek száma azért is üyen nagy, mivel általában nem különálló személyeket, hanem teljes családokat jelöltek ki áttelepülésre, és a családtagok közül nem volt mindenki Volksbund-tag. Ennek a gyakorlatnak a hátterében elsősorban nem „emberiességi" szempontokat kell keresnünk. Az alapvető cél az volt, hogy a lakóházakban, ahol többnyire a család három generációja élt együtt, ne maradjon senki, és rögtön ki lehessen utalni a telepeseknek. Ha családonként vizsgáljuk a névjegyzéket (az egy helyen lakókat egy családnak tekintjük), akkor „kedvezőbb" képet kapunk, de az alaphelyzeten ez sem változtat. A 60 család közül csak 27 család valamelyik tagjának, többnyire a családfőnek a neve mellett szerepel a „Volksbund-tag volt" megjegyzés, 28 családot pedig teljesen anyanyelvi alapon telepítettek ki. A helybeli lakosok szerint az áttelepített családok kiválasztásában a hátrahagyott, szétosztható vagyon nagysága volt a döntő szempont: „Akinek volt valamije, azt kitelepítették." } „...Volt, akinek adtak mentesítést, de a nagygazdáknak nem adtak. Mert köllött a föld... A kitelepítés után egy hétre már hozták a felvidékieket."