Fehér György szerk.: A Magyar Mezőgazdasági Múzeum Közleményei 1992-1994 (Budapest, 1994)
TAKÁCS IMRE: A magyar földművelésügyi igazgatás alsó- és középfokú szerveinek létrehozása és működése a dualizmus korában
gatni, mit kell a közigazgatási határozat érdemi részének feltétlenül tartalmaznia, hogyan kell azt indokolni, milyen határidő alatt kell a döntést meghozni, és miképpen kell a bizonyítási eljárást tartalmazó jegyzőkönyvet vezetni. A közigazgatási eljárás új rendje perrendszerű formákat vezetett be a közigazgatás egész menetébe. Az 1901:XX. tc. hatálybalépése után 1903. január 1-jei hatállyal a 124 000/1902. BM sz. rendelettel új vármegyei (125 000/1902. BM sz.), községi (126 000/1902. BM sz.) és közigazgatási bizottsági 127 000/1902. BM sz.) ügyviteli szabályzatot adtak ki. Ezek Horvát- és Szlavonország kivételével mindenütt egységes iratminták, iktatás stb. használatát írták elő, ami adminisztratív szempontból újabb lépést jelentett a centralizmus felé. Megnehezítette az agrárpolitikai célok realizálását, hogy — mint említettük — a földművelésügyi szakigazgatási szerveknek, elenyésző kivételtől eltekintve, nem volt döntési, határozathozatali, intézkedési joguk. Nem hozhattak létre, nem változtathattak, nem szüntethettek meg jogviszonyokat. Az állampolgárokra kötelező magatartást I. és II. fokon csak a jogszabályokat végrehajtó-rendelkező önkormányzati hatóságok állapíthattak meg, adott esetekben a földművelésügyi miniszter által irányított és ellenőrzött állami szakigazgatási szervek közreműködésével. Az ügydöntő autonóm közigazgatási hatóságoknak és a hasonló felhatalmazás nélküli állami földművelésügyi szakigazgatási szerveknek ez a viszonya a gyakorlatban odavezetett, hogy a földmüvelésügyi törvényeket, kormány- és miniszteri rendeleteket alsó- és középfokon olykor csak formálisan vagy hiányosan hajtották végre. Pedig az 1867 utáni évtizedekben az általános közigazgatási hatóságoknak egyre több, megfelelő szakértelmet igénylő mezőgazdasági ügyben is határozniuk, intézkedniük kellett. Hogy a miniszter a földművelésügyi törvények, rendeletek végrehajtásában nem mindig 100%-osan támaszkodhatott az autonóm közigazgatási hatóságokra, arra is vezetett, hogy felsőfokon nem vált szét következetesen a kormányzati tevékenység — amely az állam irányító, szervező, vezető hatalomnyilvánítását jelenti — és a konkrét közigazgatási ügyintézés. Számos egyszerűbb igazgatási tevékenységet is magához vont a miniszter, holott ellátásuk nem volt főhatósági feladat, mint pl. a gazdálkodás egyes ágait segítő anyagi támogatás operatív intézése. Nehezítette az agrárpolitikai célok realizálását az a körülmény is, hogy az 18671918. években országos viszonylatban még nem épült ki eléggé a Földművelésügyi Minisztérium külső szakszolgálata, pedig a földművelésügyi közigazgatásnak a termelőkkel sokoldalú, rendszeres és eleven kapcsolatot kellett volna tartania. 1890-ben a miniszter felhívta a vármegyéket, hogy gazdatanácsot alakítsanak, ezek küldötteiből kívánta az országos gazdatanácsot létrehozni. A megyei gazdatanácsok azonban nem jöttek létre, felsőbb intézkedésre csak az Országos Gazdatanács valósult meg. 23 Amikor 1898ban a kerületi állattenyésztési felügyelőket kinevezték, egy-egy felügyelőnek rosszul értelmezett takarékosságból 10-11 megyényi kerületben kellett dolgoznia, munkája tehát csak alacsony hatásfokú lehetett. Az állattenyésztési felügyelői szolgálatot 1912ben gazdasági felügyelőivé szervezték át, de csak a megyeszékhelyek kaptak gazdasági felügyelőt. így a közigazgatási járásokban hiányzott a földmüvelésügyi kormányzat állandó képviselője, a termelés színhelyén, a falvakban pedig az 1867-1918. években a
