Fehér György szerk.: A Magyar Mezőgazdasági Múzeum Közleményei 1992-1994 (Budapest, 1994)

SZŐLLŐSY GÁBOR: Két kísérlet a magyar szürke szarvasmarha megmentésére

nak sok volt az 50 tehén, noha a nagy gulyákban is 50 tehenet számítottak egy bikára.) Minden telken volt egy szénáskert; ha „nem vót mező" (kiégett a legelő) esténként a szénáskertbe hajtották az azon a telken járó ötvenes gulyák bikáit szénára. A Hortobágyon 1944-ig voltak ötvenes gulyák. Ha összehasonlítjuk az Erdélyi Jellegű Magyarfajta Szarvasmarhát Tenyésztők Egyesületének és a Magyarmarha Tenyésztők Országos Egyesületének tevékenységét, azt állapíthatjuk meg, hogy mindkét szervezet a fajta hármas hasznosításúvá való alakítását tűzte ki célul, de a kiváló igás tulajdonságok megőrzésére különös hangsúlyt fektettek. A tejtermelés fokozására irányuló kísérletek jelentős eredményeket hoztak ugyan a fajta addigi tejelési mutatóihoz képest, de nem tudták tejelő irányba elmozdítani a fajtát, sőt tejelő vonalakat sem tudtak kitenyészteni. Az igásökör viszonylag biztos piaca meggátolta a hústermelési — hízékonysági tulajdonságok fejlesztését. A bikaborjakból vagy ökröt, vagy tenyészbikát neveltek. Ennek következtében a célként megfogalmazott hármas hasznosítás elérése helyett a szervezetek tevékenysége a gyakorlatban egy jól tejelő igásmarha kitenyésztésére irányult. Az ötvenes gulyák felállításának fő célja a származásellenőrzés és a törzskönyvezés feltételeinek biztosítása volt, valamint annak a lehetőségnek a megteremtése, hogy a legértékesebb kisgazda tehenekhez valóban jó, értékes bikákat lehessen beosztani. E célkitűzés és a konzervatív tartási mód már majdnem modern értelemben vett fajtamegőrzésnek tekinthető. A második világháború után a mezőgazdaság „szocialista átszervezése" következtében néhány év alatt szinte teljesen megszűnt az igásökör használata, így a magyar szürke marha végleg elveszítette létalapját. Az 50-es években a kosztromai fajtával végzett keresztezési és tejtermelési kísérlet után az 1960-as évek elején a magyar szürke tenyésztés mélypontra zuhant. Azóta állami támogatással és hosszú évek szívós munkájával sikerült e végveszélybe jutott fajtát megmenteni, fenntartását a lehetőségekhez képest megnyugtatóan biztosítani, és a kipusztulás közvetlen veszélyét elhárítani. JEGYZETEK 'MATOLCSI J. 1980.67. p. BARTOSIEWICZ L. 1993. 54. p. 2

REICHENBACH B. 1925. 167.p. 3

ÉBER E. 1961.207. p. 4

SZŐLLŐSY G. 1980.20. p. SZŐLLŐSYG. 1989.239. p. 5

REICHENBACII B. 1932. 1 74. p. 6

SPERKERF. 191 1. 19. p. 7

SZŐLLŐSYG. 1989.239. p. 8

SZÁSZ F.—IIREBLAY E.—SPERKER F. 1910. 9

BENKEGY. 1932. 110. p. 10

PAZARG. 1925.792. p. ZSOLNAY E. 1929.40. p., 88. p.