Fehér György szerk.: A Magyar Mezőgazdasági Múzeum Közleményei 1992-1994 (Budapest, 1994)
SZŐLLŐSY GÁBOR: Két kísérlet a magyar szürke szarvasmarha megmentésére
Az első világháború utáni Magyarországon e tenyésztői módszerek alkalmazását alapvetően megakadályozták az Alföld természeti adottságai és gazdasági viszonyai. Azokon a külterjes gazdálkodású vidékeken, ahol a magyar szürke marha nagy tömegben megmaradt a köztenyésztésben, a növendékkori bőséges táplálás feltételei távolról sem voltak adottak. Tovább rontotta a fajta korszerűsítésének esélyeit, hogy a gazdasági környezet ismét az igásökörnevelésnek kedvezett. Erdély elvesztése miatt csökkent a kínálat, a háborút követő infláció és gazdasági visszaesés az extenzív termelés felé tolta el a gazdálkodást, ami az igásökör keresletet fokozta. A háború előtt a hízott ökör volt drágább 20-30%-kal a jármosökörnél, a háború után megfordult az arány. A pengő kibocsátása, a gazdaság stabilizálódása következtében a traktor kezdte visszaszorítani az ökör használatát, de ez. is csak az 1929-33-as gazdasági válságig tartott. Bár az ekkor készült gazdaságossági számítások többsége a traktor munkáját találta gazdaságosabbnak, az ebből származó előnyt csak a tőkeerős, nagy gazdaságok tudták kihasználni a válság éveiben. Mivel a traktorok munkájának szinte minden költsége készpénzkiadást jelentett, a kisebb gazdaságok visszatértek az igásökörhöz, ahol az „üzemanyagot" és a munkabér egy részéi a gazdaság a termésből természetben tudta fedezni. Ez a viszonylag rövid idő alatt lejátszódó két nagy változás hívta fel a gazdálkodók és a földművelésügyi kormányzat figyelmét a magyar szürke fajta kiszolgáltatott helyzetére és megőrzésének fontosságára. A továbbiak pontos megértéséhez itt egy kis kitérőt kell tennünk. Az. 1920-as években elindult egy átrendeződési folyamat a nagybirtoknak és a kisüzemnek a tenyésztésben betöltölt szerepében, amely a gazdasági válság végére véglegessé vált. A nagyüzemek a tagosítás folytán elestek az olcsó legelőn való állattartás lehetőségétől, így a tinónevelés költségérzékeny lett. A klasszikus nagyüzemi módszer, a heverő gulyában való tehéntartás és a gulyabeli tinónevelés a beállított ökröt terhelő magas tehéntartási és felnevelési költségek miatt gazdaságtalanná vált. A kisgazdaságok részint a tehén igázásának és fejesének költségcsökkentő hatása révén, részint a „kézben" felnevelt tinónak egy évvel korábbi befogása révén kb. 10%-kal olcsóbban tudtak igásökröt előállítani. A csak igázásra használható állatot megfelelően kihasználni viszont csak a 2-300 holdnál (118-177 ha) nagyobb birtokon volt lehetséges. A háború után a nagybirtokosok legnagyobb része már nem maga nevelte a birtokán használt igásökröket, hanem vásárolta — főleg kisgazdaságoktól. Ez még azokra az uradalmakra is érvényes, akik nem számolták fel magyar gulyájukat, ők ugyanis a bikaborjakat igyekeztek minél nagyobb számban tenyészállatként értékesíteni. 10 A fent vázolt munkamegosztás azonban csak olyan extenzív területeken lehetett tartós, ahol a kisgazdaságok csak házi szükségletre termeltek tejet. A tejet eladásra termelő kisgazdaságokban az. igázott és fejt magyar szürke tehén óhatatlanul a hármas hasznosítású nyugati fajták konkurrenciájával kerül szembe. Minél fontosabb értékmérő tulajdonság a tejtermelés, a magyar szürke fajta annál kevésbé állja ezt a versenyt, így a magyar szürke fajtában a tejtermelés fokozására irányuló tenyésztői munka a fajta nemesítését célzó szándék ellenére a tarka marha felé irányítja a kisgazdákat.
