Fehér György szerk.: A Magyar Mezőgazdasági Múzeum Közleményei 1992-1994 (Budapest, 1994)

TAKÁTS RÓZSA: Adatok a magyar selyemhernyó-tenyésztés történetéhez

lopaediájában (1653) a természet három országából az „oktalan állatok" körébe, s itt is a „földszínén élők" sorába iktatja a „selyem-bogarat", az egér és a hangya után, a patkány és a vakond elé.

25 A Bombyx móri L.

26 a Selyemlepkék családjának legismertebbfaja. Nevének jelentése: „az eperfa selyemlepkéje". Ma már több száz fajtája van. ' Legrégibb háziállataink között tartjuk számon, talán még inkább háziállat-jellegű, mint a méh, mert a selyemhernyót csak az ember képes továbbtenyészteni, magára hagyva életképtelen. A selyemhernyó fajelnevezésében a "mori" az eperfára utal (Morus), mint kizárólagos táplálékára. (A Bombyx mori életciklusairól lásd a mellékelt 36. képet!) A fejlődési periódusok időtartamai fajtától és tartási körülményektől függően módosulhatnak vagy mesterségesen befolyásolhatók, de végeredményben nem sokban térnek el a 18. század végi leírástól: „A selyembogárnak az élete minden változásaival, a tojástól fogva haláláig nem tart tovább 8 vagy 9 heteknél.... Minekutána öthetesek színükben szép fejérek, sárga és kékellő csíkokkal ki vannak czifrázva, a farkukon egy kis vörös szarvok vagyon ... Ekkor 4 vagy 5 nap alatt felettébb sokat és mohón esznek, s ez a bő táplálás nálok tiszta selyemmé válik, mert ezután mindjárt befonják a bugába magokat. ... A kimászás után mindjárt öszvekelnek. A nőstény valamely sötét vagy fekete posztóra, melyet awégre a falra aggatnak, mintegy 300 vagy 400 tojást rak. Erre egy-két nap múlva mind a ketten meghalnak, ahéján, hogy ettek volna valamit. A gubóban — többféle eljárású fojtással — megölik a bábot, hogy megakadályozzák a lepke kikelését és az így folyamatosan megmaradt szálat gombolyítják le, s fonják össze, a még mindig csak alapanyagot jelentő nyersselyemmé (grège). Az eperfa (Morus) nemzetségnek 12 faja él az északi félgömb melegebb vagy szubtrópikus tájain, ebből Magyarországon 3 faj egyedei találhatók meg: Morus alba L. (fehér), Morus nigra L. (savanyú), Morus rubra L. (vörös). Az iráni eredetű savanyú eperfa a Földközi-tenger környékén már az ókorban elterjedt volt. Az itáliai selyem tenyésztés kora középkori szakaszában ez szolgált takarmányozási alapul. A kifejezetten selyemhernyó-tenyésztési céllal Kisázsiából behozott dél-kínai, észak-indiai eredetű Morus alba a 15. században jelent meg először az Itáliai-félszigeten. A fekete vagy savanyú eperfát Magyarországon már a 15. század elején termesztették savanykás gyümölcséért (pálinka, szörp nyeréséért). E gyümölcsfa kedvelt voltára utal, hogy LIPPAY János "Posoni Kert" c. művében (1662-1667) több oldalt szentelt a „szederj-fa" nevelési, szaporítási módozatainak, s termésének, levelének, gyökerének gyógyhatását is kifejtette. A fehér eperfa a selyemtenyésztés kezdeti lépéseivel egyidőben, a 17-18. század fordulóján került hazánkba. A történelmi Magyarország területén a 12 °C évi középhőmérsékletű területek voltak a legalkalmasabbak termesztésére, egyébként megél a 9, sőt a 8 °C évi középhőmérséklet mellett is.

34 Ma már takarmányozási célra kifejezetten a fehér eperfa cserjeformájú hibrid fajtáit termesztik.