Fehér György szerk.: A Magyar Mezőgazdasági Múzeum Közleményei 1992-1994 (Budapest, 1994)

PINTÉR JÁNOS: Emlékeim Wellmann Imréről

a rendszerrel szemben, mely az 1940-es évek végén megfosztotta akadémiai tagságától, s a Magyar Mezőgazdasági Múzeumba kerüléséig csak levéltári munkára adott számára lehetőséget. Ezt végül is nem bánta, hiszen ezek adták neki azt a hatalmas ismeretanyagot, amelyek publikálására az 1960-as évektől nyílt lehetősége. Wellmann Imre szívélyes, de tartózkodó ember volt. Megpróbáltatásai, keserű élettapasztalatai következtében ezen nincs is csodálkozni való. Múzeumi munkatársai közül senkivel nem alakított ki közelebbi viszonyt. Igazából akkor volt elemében, ha szakmai kérdésekről, a mezőgazdaság, a jobbágyság-parasztság helyzetéről esett szó. Ilyenkor feloldódott hűvössége, élvezet volt hallgatni fejtegetéseit. E sorok írójával, mint kezdő segédmuzeológussal is szívesen beszélgetett, kíváncsi volt, hogy az egyetemről frissen kikerült bölcsész mit tud Tessedikről, Pethéről, Nagyváthyról, hallott-e arról, hogy a XVIII. században nemcsak népnyúzó földesurak voltak, hanem racionálisan gazdálkodó birtokosok, és hogy a hazai mezőgazdaság történetében a robotra épülő földesúri gazdálkodás nem egy sommásan elítélni való folyamat. És a segédmuzeológus szégyenkezett, hogy keveset tud, keveset olvasott, a kutatásban, a források kezelésében és feldolgozásában jelentős hiányosságai vannak, és sajnálta, hogy korábban kevés Szabad György vagy Molnár József formátumú egyetemi oktató előadásain vagy szemináriumain vehetett részt. Szakmai, agrártörténeti kérdésekkel bárki bármikor megkereshette, szívesen fogadta az érdeklődést és segített is. Amikor az 1970-es évek derekán komolyan szóba került, hogy a mezőhegyesi ménesbirtok történetét Wellmann Imre, Für Lajos és e sorok írója egy nagyívű monográfiában dolgozza fel, sokat segített a szakmai koncepció kialakításában és a kutatások elindításában. Kemény tárgyalásokat folytatott a kiadóval, hogy szerzőtársaival megfelelő szerződéseket kössenek. Ma is sajnálom, hogy több évi kutatómunka után a monográfia nem jelent meg a kiadó hibájából. Kis túlzással azt is mondhatnám, hogy Wellmann Imre puritán ember volt. Nem dohányzott, alkoholt csak elvétve, ünnepélyes alkalmak során láttam fogyasztani — gondolom illendőségből. Ma is előttem van a mínusz 25 fokos hidegben, hóban, esőben is hajadonfőtt járó szikár alakja. Nem ismertem munkabeosztását, de úgy gondolom, sokat dolgozott. A múzeumban gyakorta jóval munkaidő után is bennmaradt, hiszen 1969től az intézmény főigazgató-helyettesi teendőit is ellátta. Nemegyszer találkoztam vele az esti zárásnál az Országos vagy a Pest Megyei Levéltárban. Kairói autóbalesete után itthon kezelték a Traumatológiai Intézetben. Műtétje után kevéssel, kérésére a múzeum egyik asztalosa egy olyan asztalkát készített neki, mely betegágyára helyezve íróasztalként szolgált. Itt írt tanulmányt, leveleket, szervezett konferenciát. 1978-ban ment nyugdíjba. A múzeumba nemigen járt vissza, viszont érdekelte, mi történik az intézményben. Az agrártörténeti tanácskozásokon rendre rákérdezett az ott folyó munkákra, melynek alakításában bő másfél évtizeden keresztül komoly, előrevivő és emlékezetes szerepe volt.