Pintér János szerk.: A Magyar Mezőgazdasági Múzeum Közleményei 1988-1989 (Budapest, 1990)

BALASSA IVÁN: A magyar sertéstartás történetének néhány kérdése

még csak aláhúzza.

4 Az ún. Imenykovói-kultúra (i.sz. III-VII. század), melynek nagy valószínűség szerint a magyarok elődei is részesei lehettek, az összes feltárt csontok közül a sertés 48,4 %-ot tett ki, ami annak elsőrendű jelentőségét bizonyítja a tartásban és táplálkozásban egyaránt. E területen a későbbi bolgár-törököknél (XXIV. század) a sertéscsont aránya jelentősen csökkent (egy lelőhelyen 39,0 %, egy másikon 20,0 %, míg három helyen 4,5-5,7 % között ingadozott).

5 Egyes magyar, orosz és szovjet szerzők műveiben felmerült annak a lehetősége is, hogy a mi szalontai sertésünk és a későbbi volgai, illetve csuvas sertés közeli rokonságban állhat egymással. Eddigi vizsgálat azonban biztos eredményre nem vezetett, de nem is vezethetett, mert két évezred alatt a fajták más körülmények közötti fejlődése azokat nagyon messze eltávolíthatta egymástól, mégha a külső hasonlóságot nem is lehet tagadni. Ez azzal magyarázható, hogy mindkettő őse parlagi fajta, mely a szabadban való tartást, a nehéz körülményeket és a hosszú terelést jól bírja. Egyet lehet tehát érteni MATOLCSI János alábbi megállapításával, annál is inkább, mert az a szovjet és magyar ásatásokból előkerült nagymennyiségű csontanyag vizsgálatán alapszik: „A csuvas sertést elfogadhatjuk, mint a Közép-Volga vidék ősi primitív típusú házisertésének jellegzetes típusát, amely ősidők óta elterjedt volt a Vetluga, a Káma, a Vjátka, a Bjelája és a Csuszovaja folyók mentén. A magyar őstörténet gazdasági bázisának vizsgálata szempontjából azonban nem a csuvas és a magyar sertés rokonságának kérdése a legdöntőbb. Ennél a részletnél fontosabb, hogy a Volga és a Káma mentén élő őseink ismerték a sertéstartást, maguk is tartottak sertést, és a gazdasági fejlettségnek legalább olyan fokán álltak, mint más Volga-menti népek az i.sz. I. évezredének magyar honfoglalás előtti évszázadaiban."

6 Ez a terület rendkívül gazdag vizekben, ami a sertéstartás egyik elengedhetetlen feltétele, mert a mocsári növényekből, a halakból, azok hulladékából a sertés kitűnően megél. A számos finnugor halnéven kívül más magyar szavak is erre a korra emlékeztetnek. A lép „Moor", a (harmat) kása „Himmeltau" szavainkat a finnugor korig lehet visszavezetni. Ótörök eredetű a gyékény „Rohrkolben", melynek gyökerét olyan szívesen túrják és eszik a sertések.

7 A korai sertéstartásunk mellett szól a szakszókincs néhány eleme. Az eme, emse szavunk em-töve az uráli korból származik, mely több finnugor nyelven kívül a csuvasban is megtalálható „állatok nősténye, anya" jelentéssel. Az agyar szavunk pontos megfelelőjét a vogulból és osztjákból egyaránt ki lehet mutatni, ahol elsősorban medvefogat jelent, de ezt használják a vaddisznó agyarára is. A háj „ősi örökség a finnugor korból", de ez mindenféle zsiradékra vonatkozott eredetileg. A két utóbbi szó bizonyító erejét csak feltételesen használhatjuk. A kan szavunk eredetét eddig még nem sikerült megnyugtatóan megfejteni. „Lehetséges, hogy eredeti jelentése 4 MATOLCSI J. 1977.259-263. p. 5 MATOLCSI J. 1975.238-239. p. 6 MATOLCSI J. 1975.245. p. 7 BALASSA I. é.n. 194-197. p.