Pintér János szerk.: A Magyar Mezőgazdasági Múzeum Közleményei 1988-1989 (Budapest, 1990)

TAKÁCS IMRE: Gazdakongresszusok és gazdanagygyűlések a dualizmuskori Magyarországon

Mezőgazdaságunk állapota a XIX. század végén Az 1880-as és 1890-es évek fordulóján kedvezőtlen volt a magyar mezőgazdaság állapota. A búza ára minden addiginál mélyebbre süllyedt,

10 állattenyésztésünknek régebben egyik fontos ága, a juhtenyésztés a sok legelőfeltörés és a francia védővám hatására hanyatlott, sertéstenyésztésünket tönkretette az 1895-ben országos csapásként fellépett sertésvész, a szarvasmarha-tenyésztés főként a Felvidéken még alig heverte ki a ragadós tüdőlob okozta nagy károkat, szőlőink pedig a filoxéravész következtében jórészt elpusztultak, és helyrreállításuk még csak megindult. A nép életmódja viszont már más volt, mint a jobbágyfelszabadítás utáni első években. A civilizáció térfoglalása gyorsabban emelte az igényeket, mint gyarapította azok kielégítésének anyagi lehetőségeit. Egyrészt a földbirtokviszonyok megmerevedése, másrészt a jelentős ipari, kereskedelmi és közlekedési fejlődés folytán mind egyenlőtlenebb lett a jövedelemeloszlás, sőt az ország egyes vidékeinek relatív túlnépesedése tömeges elszegényedésre vezetett, főként a Tisza-Maros szögben. Több lett a jog, de kevesebb a kenyér. A falvak népe kedvezőtlen körülmények között tette meg a jobbágy- naturálgazdaságból a tőkés pénzgazdálkodáshoz vezető utat. Küszködött az elmaradottság történeti tehertételével és a tőkés gazdaságra való áttérés szokatlan problémáival. Mezőgazdaságunk belterjesedése a XIX. század második felében előrehaladt, miközben a kisárutermelők többsége nehezen tudott a polgári korszak súlyosodó adóterhével és az agrárolló okozta helyzettel megbirkózni. Földjük a múlt század végén alig jövedelmezett annyit, hogy létfenntartó szükségleteik szűkös kielégítésén túl a jólét szerény fokát is elérhessék. A jobbágyfelszabadítás során már differenciálódott parasztság „nincstelen" rétegei a téli munkahiány idején nyomorogtak. Az állam pénztámogatással, adópolitikával, vasúti tarifakedvezményekkel támogatta az új munkaalkalmat is teremtő ipart, ugyanakkor nem sokat törődött a falvak népével. A tőke kartellekbe, a városi munkásság szakszervezetekbe tömörült, a földművesnép ellenben mindenkitől elhagyatva, az uzsora martaléka lett. Pedig 1900-ban is a lakosság 72 %-a élt közvetlenül a mazőgazdaságból, amely néhány kivételesen rossz esztendőt is megélt akkoriban. Főként az 1892. év volt az. A nagykereskedők és a kisárutermelő parasztság közé a közvetítők egész láncolata ékelődött, és mindegyikük haszonnal adta tovább a paraszt által termelt árut. Mialatt a hitbizományok, a banktőke urai és a vasútépítések engedményesei vagyonosodtak, a kis-, sőt a középbirtokosok is eladósodtak,

11 a legszegényebbek pedig életüket kilátástalannak érezve, tömegesen vándoroltak ki a tengeren túlra, nagyrészt elkallódtak a magyarság számára. Gróf KÁROLYI Sándor követői csak az országgyűlésen kívül, vagy ha egyesek közülük be is jutottak a parlamentbe, csak az ellenzékben fejthették ki nézeteiket. Hirdették, hogy veszélyezteti a nemzeti erő kibontakozását, ha 10 LÖCHERER A 1896. MGSZ márciusi sz. 11 FELLNER Frigyes adatai szerint 1899-ben a magyar föld értékének 48,5 %-a erejéig volt eladósodva.