Pintér János szerk.: A Magyar Mezőgazdasági Múzeum Közleményei 1988-1989 (Budapest, 1990)

OROSZI SÁNDOR: Erdősítések a Delibláti-puszta homokján

akáccal elegyesen már ültették a nyarat.) A talajjavítás szempontjából 1870 körül is legjobbnak az erdeifenyőt tartották, de az ültetések csak a már megkötött homokon vezettek sikerre. A harmadik kérdés pedig: milyen művelési módot célszerű alkalmazni - az előbbiekből következik -, hogy akác- és nyárcsemetékkel kell a futóhomokot megkötni. A fenti, MÁTYUS József erdőgondnok által megfogalmazott kérdések azután újra és újra felvetődtek és a válaszokat a tapasztalatok módosították, kiegészítették. A harmadik időszakban,

26 a pénzügyminisztériumi igazgatás idején a homokpusztát két, egyenként hatvan részre osztották. Minden évben a terület 1/60-ad részét (tehát évente a két helyen kb. 800 kh-t - 460 ha-t) kellett volna befásítani. A munkát a terület délkeleti részén kezdték, de nem haladtak a nagyralátó terveknek megfelelő ütemben. Fontos eseménye azonban ennek a korszaknak, hogy a munkák elméleti megalapozásához megjelent 1873-ban Josef WESSELY könyve. Benne összefoglalóan mérlegelte a Delibláti-homokpuszta hasznosítási lehetőségeit. Arra a következtetésre jutott, hogy a jelek szerint ott sem mezőgazdasági, sem kertészeti (szőlészeti) művelés nem lehetséges, csakis erdőtelepítéssel lehet a homokot megkötni, a területet hasznosítani.

27 Az 1878-tól 1898-ig terjedő negyedik időszak

28 a puszta történetében a legeredményesebb munkák ideje. A mintegy 3000 ha erdősítése nemcsak a számszerű eredményeket hozta meg, hanem jelentős gyakorlati tapasztalatokkal is gazdagította az erdészetet. Ekkor fejlődött ki a Delibláti - vagy Mátyus-féle homokkötési, befásítási módszer.

29 A homokkőtés ugyanis három műveletből állt, a homoktakarásból, a csemeték elültetéséből és a fűmagvetésből. A homoktakarást főleg borókagallyakkal végezték. A szél irányára merőlegesen, 3 méterenként 60-70 cm széles rőzsetakarást készítettek, amely megakadályozta a homok kifúvását. Az így elkészített pászták közé 2-2 sor akáccsemetét ültettek (1,5 x 1,5 m-es kötésben), általában 40 cm mély ültetőgödörbe. A sorok közé 25-30 l/ha mennyiségű fűmagot vetettek, amiből a fű 4-5 év alatt úgy kifejlődött, hogy az átvette az elkorhadó rőzsetakarás szerepét. Ezzel a módszerrel 90-96%-os sikerrel erdősítettek, s itt már főleg akácot ültettek. Ugyanekkor kezdődött szélesebb körben a bálványfa, tölgy és dió ültetése is, a kifúvásos, mély részekre pedig újra és újra a fekete- és erdeifenyőt szorgalmazták. A homokkötéssel, fafajokkal kapcsolatban megszaporodtak az elméleti vélekedések is. Anton KERNER már az 1870-es években ajánlotta a sáncolást és fűmagve26 Az időszakról (1873-1877) lásd: MÁTYUS J. 1890.15.p. és AJTAY J. 1914.26.p. 27 WESSELY, J. 1873.59. p. 28 Az időszakról lásd: OL. K-184.1143.59/1914.39700., továbbá PAUSINGER J. 1879., MÁTYUS J. 1890.16-20.p. és AJTAY J. 1914.26-27.p. 29 Ismerteti pl. AJTAY J. 1914.16-19.p. A módszert ILLÉS Nándor „magyar takarásának nevezte (ILLÉS N. 1905.). Megjegyezzük még, hogy ugyanezekben az években az akác mellett újra próbálkoztak tölggyel is - sikertelenül. (Sikeres erdősítés... 1890.)