Pintér János szerk.: A Magyar Mezőgazdasági Múzeum Közleményei 1988-1989 (Budapest, 1990)

BALASSA IVÁN: A magyar sertéstartás történetének néhány kérdése

virágzó réti disznótartásról írta: „Ennek a kondának a rét volt az otthona. Soha a falunak még tájára sem ment, semmilyen időszakban szét nem verték. A mocsár leponyagjain, porongjain legelt: akármilyen nagy vizén átúszott egyikről a másikra. Szerette a gyepet, füvet is, de még inkább falta a párét, gurdint, gezemicét. Ki tudta szöszmötölni a nekivalót. Legszívesebben mégis a posványokat, a fertőket, szárazra került nádasokat dúrta. Igazában gyökerekkel, gyékénytővel, földimogyoróval, kotorcával, böngyölével, súlyommal, férgekkel, csigákkal, hallal, döggel, tojással, madárfiókával élt, de megette a békát és kígyót is. A kondások nótája szerint: Csicsóka meg bengyele//Az én disznóm étele".

29 A réti disznók a dögöt is eltakarították, az elhullott jószágot felfalták, sőt ha közülük valamelyik megbetegedett, akkor annak nekimentek, megölték és elfogyasztották. A Bodrogközben olyan régi tartási forma emlékére nem sikerült ráakadnom, mely az egész évre kiterjedt volna. A lápot általában csak tavasztól őszig járta a disznónyáj. Halat, csíkot, gilisztát, kígyót, békát egyaránt megették, amihez még sokféle vízinövény; sás gyökere: a kotorca éppenúgy kedveit tápláléka volt a nyájnak, mint a súlyom, amikor már külső szúrós burka már lemállott róla. A halat, madártojást és madárfiókát ugyancsak felfalták az örökké éhes disznók. A XVII. századi források arról is megemlékeznek, hogy az eladásra nem alkalmas apróbb halakat a halászok összevágták, napon megszárították és ennek legalábbis egy része a sertések téli eledeléül szolgált. A Tisza és a Bodrog árterületében a mocsarak hatalmas tölgyesei biztosították a nyájak feljavítását, illetve áttelelését anélkül, hogy azokat túlságosan messzire kellett volna hajtani.

30 Ez a sertéstartási forma minden bizonnyal nagyon hasonló lehetett ahhoz, amit a magyarok Levédiában és Etelközben űztek. A Taktaközben a súlyom, különösen amíg meg nem érett és tüskéje nem szúrt, a disznók kedves eledelének számított. Erről vallotta az egyik adatközlő:„A disznó bemegy a vízbe, ahogy jár a pásztor ottan a falkájával, ottan a víz szélin. Oszt akkor bemegyen féloldaiig és ügy szedi iefeie a sulymot. Addig megy a vízbe, ameddig láballya. A feje van csak kinn lefele a lefele a sulymot... éppen olyan hasznos mint a makk, éppenúgy hízik tülle.".

31 Tiszacsegén „A disznót beverték a nádasokba és ott teleltek. Ősszel kihajtották, s csak tavasszal látták őket. A disznók elekcsén, csigákon, sulymon stb. éltek egész télen. Kitúrták a gyékény, a nád gyökerét és ezzel elvoltak."

32 A Kis-Balaton környékéről TAKÁCS Lajos hasonló állattartási formáról tudósít. A berekben a nyáj sokféle gyökeret talált, különösen szerették a vörös páprán gyökerét és a kákicsnak nevezett tejes gaznak gyökere után túrtak és azt ették szívesen. „A disznó minden vicik-vacakot összeszed, megeszi a békát is. Ezen a vidéken őszig 29 SZŰCS S. 1940.145-154. p. 30 BALASSA 1.1975.109-110. p. 31 SZABÓNÉ, FUTÓ R. 25-26. p. 32 BENCSIKJ. 1973.1:116. p.