Pintér János szerk.: A Magyar Mezőgazdasági Múzeum Közleményei 1988-1989 (Budapest, 1990)

BALASSA IVÁN: A magyar sertéstartás történetének néhány kérdése

a legelők már meghatározott településhez tartoztak, melynek határán túl nem legeltethettek, tehát nem vándorolhattak a szükségnek megfelelően új legelőkre. A nomád állattartásnak elsősorban természeti okai vannak, amely nem annyira a talajjal, mint inkább a csapadék mennyiségével van összefüggésben.

12 Úgy számítják, hogy évi 300 mm-es csapadék alatt már csak nomád módszerrel lehet fenntartani a jószágot, amikor is a nyájjal az egész népesség is együtt vonul. Az ilyen életforma nagy jelentősége éppen abban áll, hogy képes bevonni a termelésbe olyan területeket, melyek másképpen nem hasznosíthatók. Határok nem voltak és ennek megfelelően a legeltetés és az itatás lehetősége szabta meg a vándorlás irányát. Erre a tartásmódra legalkalmasabb a teve, a ló és bizonyos korlátozásokkal a szaravasmarha és a juh. A sertés azonban az ilyen tartásra nem alkalmas. Először is nagymértékben vízigényes, kedveli a szabad vizet, de főleg a mocsarakat, mely számára a nyári élelmezést biztosítja. Téli élelmezésére - nagyobb mennyiségű tartás esetén nem elegendő a konyhahulladék, a halászatból visszamaradt törmelék, hanem az erőd makkjára is szüksége van, mert télen csak ezen tud megmaradni, sőt valamennyire meghízni, erre pedig csak évi 5-600 mm-es csapadék esetén kezdődik a lehetőség. A másik ok, hogy a sertés nem tartható más jószággal együtt, mert túrásával a legelőt tönkreteszi, más jószág nem legel utána és nem iszik abból a kútból, forrásból, ahol előzőleg sertés fordult meg. Tehát nem a távolság az oka a sertés hiányának a nomád állattartásban, hiszen azt az 5-10 km-es távolságot naponta könnyen meg tudja tenni, hanem a természeti körülmények kedvezőtlen volta és más jószággal össze nem egyeztethető tulajdonságai. Le kell szögeznünk, hogy elődeink vándorlásaik során soha olyan területre nem kerültek, ahol az éves csapadék az évi 300 mm-t ne érte volna el. Levédiában és Etelközben 500 mm közelében, helyenként azon felüli csapadékkal lehetett számolni, mely a sertéstartást márcsk azért is lehetővé tette, mivel mindkét területet nagyon sok folyó és azok mellékágai szabdalták, ami a nyári élelmet biztosította, míg a mellettük húzódó galéria-erdők a téli makkoltatást tették lehetővé. Különösen a ligetes-sztyepp megfelelő mennyiségű takarmányt biztosított az őszi és részben a téli hónapokra. A sertéstartás intenzitásában a sztyepp és ligetes-sztyepp között olyan különbség mutatkozott, amit az archeozoológia már meg tudott állapítani; „Általánosabb törvényszerűség tükröződik a sertésállomány eltérő részarányában, amennyiben az erdős steppén a sertés a háziállat-állománynak 25,8 %-át, a füves steppén 14,9 %-át alkotja. A többi mint 10 %-os különbség a természeti adottságok eltérő voltának velejárója, mert az erdős-ligetes területek mindig előnyösebbek voltak a sertéstartás számára a steppénél. Másrészt a füves steppén a VIII-X. században uralkodó állapotok, a vándorló népek ide-oda áramlása, valamint a letelepült népeknek ebből fakadó létbizonytalansága, semmiképpen sem kedvezett a nehezen mozgatható sertésállomány tartásának. Ezért van az, hogy a sertésállomány a Dnyeper 12 Nem kívánom a nomadizmus kérdését behatóan tárgyalni, csupán a sertéstartással kapcsolatos néhány vonására mutatok rá.