Für Lajos szerk.: A Magyar Mezőgazdasági Múzeum Közleményei 1986-1987 (Budapest, 1987)

TANULMÁNYOK - Pálmány Béla: Majorsági állattenyésztés a szécsényi uradalomban (1797—1851)

személye egy dinasztiát sejtet, mert 1768-tól 1791-ig Pápista György, ezt követően pedig Pápista József nevével minden konvenciós jegyzékben találkozhatunk. Fizetésük ellenében tehenenként évi 17 icce vajat kellett beadniuk az uraság konyhájára.7 A tehenészet tehát a korabeli színvonal mércéjével mintagazdaságnak tekinthető. A drága, külföldi marhákat istállóban tartották, gondozásukra elég sok alkalmazottat fogadtak fel. Forgách József korában azonban elsősorban a főúri fényűzést, a kastély lakóinak és vendégeinek tejjel, vajjal való ellátását szolgálta, így nem vált piaci irányultságú ágazattá, a fejlődés igazi csírájává. Az uradalom juhászatában — az 1767 és 1774 közötti rövid időszaktól eltekintve — a XVIII. sz. végéig nem következett be fajtaváltás, csak a darabszám emelkedett. 1797-ben már három nyájat gondoztak, Szécsény mellett Zsúnypusztán és Szakái határában összesen 1280 öreg birkát (96 kost, 1145 jerkét, 39 ürüt) és 529 toklyót (72 kost, 325 jerkét, 132 ürüt), vagyis mindenestül 1809 egyéves vagy idősebb juhot számítottak a törzsállományhoz.8 A XIX. sz. elejére országszerte nagyjelentőségűvé vált a gyapjútermelés. Ennek az volt a közismert oka, hogy a polgári fejlődés útján járó nyugat-európai országokban az első ipari forradalom térhódítása kapcsán a gyárak szinte korlátlan mennyiségű gyapjú feldolgozására váltak alkalmassá. A negyedszázados francia háború kontinens-szerte felduzzadt hadseregeinek posztóigénye már önmagában is hatalmas piacot teremtett. Ez a gyapjúkereslet hazánkba is „begyűrűzött", és valóságos „birkalázat" keltett. Amikor pedig a napóleoni háborúk elültével 1817-től egyszersmindenkorra vége szakadt a gabonakonjunktúrának, a gazdasági csődtől fenyegetett birtokos nemesség olyan üzemágak fejlesztésére kényszerült, melyek a hagyományos nyomásos szántóföld-művelési rendszert, és az ezzel együttjáró közös legeltetést változatlanul hagyva, kis befektetéssel is nagy hasznot hajtanak.9 A birkászathoz pedig igazán nem kellett nagy pénztőke. Néhány nemes tenyészállattal, néhány egyszerű gazdasági épülettel és egy-két hozzáértő juhásszal is hozzá lehetett kezdeni — a vállalkozás pedig busás haszonnal kecsegtetett. Nógrád sem maradt el a kor divatjától. A nagy uradalmakat bíró főurakon kívül a birtokos köznemeseket, sőt a honoratiorokat és a parasztok tömegeit is megfertőzte a profitláz. A XIX. század közepén vármegyénkben — Fejér, Sopron, Mosón, Pest, Nyitra, Veszprém, Tolna és Csongrád megyék után — országosan is a legtöbb birkát tartották. Újabb aklokat emeltek, egyre több nemesített nyáj lepte el a legelőket, tarlókat, ugarföldeket. Gr. Keglevich a nagyoroszi szomszédságában fekvő jásztelki pusztán több ezer selymes juhot tartott, de olyan középbirtokosoknak is, mint a kisterenyei Gyürky Pálnak és a karancssági Kubinyi Gáspárnak is 7 NmL XII. 1. SZFR GI (1779, 1791) 8 OL P 1882 Forgách cs. lt. 14. t. Szécsényi ur. — Összeírások (1797) 9 BENKŐ—MÓRÓCZ—KORIZMICS 1855 I. k. 445. p.