Für Lajos szerk.: A Magyar Mezőgazdasági Múzeum Közleményei 1984-1985 (Budapest, 1985)

P. Erményi Magdolna: Gyümölcsfajok és fajták a XVI—XVIII. században Magyarországon (Forrás- és adatközlés)

kamara-Pomarium; Gyûmôlczkert-Pomarium; Gyűmőlczős — Fructuosus; Gyûmőlczőssé teszem — Foecundo; Gyúmőlcztartóhely — Oporitheca; Gyúmőlcztelen-Infructuosus. Irtás-Runcatio, Extirpácio; Irtovány-Agerex tirpatus; Irtoványföldet czinálni — Agrum silvestrem extirpare; Kapa-Ligo; Kapás-Fossor, Karózás-Pedatio; Katzor — Stirpicula; Kasza-Falx fonaria; Kert-Hortus; Kerteczke-Hortulus; Kertelés — sepimentum, obseptio; Kertelem — Sepio, Obsepio; Kertsővény — Sepes; Kertész-Hortulanus, Ólkor; Kerti-Hortensis; Metzőkés-Stirpicula, Culter; oltóág, plantalnivaló vessző — Talesa, Surculus; Oltott-Insitus; Oltovány-Planta, — Insititius.

14 . A humanizmus nevelési és művelődési programjában az irodalmi-nyelvi képzés jelentős szerepet kapott, amely kiegészült természettudományos elemekkel is. Közvetve előkészítője lett a nemzeti irodalom fellendülésének. A XVI. században a humanizmus mellett a reformáció határozta meg az ország szellemi életének fejlődését. Ez az ideológiai síkon meginduló mozgalom páratlan lendületet adott a nemzeti nyelvű irodalom kibontakozásának. A reformáció a tömegek megnyerését tűzte ki célul, ezért is karolta fel az anyanyelv ügyét. 1526 után a kettős királyválasztás és a török hódítás következtében a középkori műveltség régi bázisai, a kolostorok megszűntek. Új központok alakultak ki a reformációhoz csatlakozó városokban és mezővárosokban. Itt jöttek létre a reformációt és általában a műveltséget továbbfejlesztő, a korábbinál fejlettebb iskolák (pl. Sárospatak, Debrecen). A latin nyelv tanulása változatlanul fontos követelmény volt és a tudomány nyelve továbbra is a latin maradt, de az irodalmi használatban egyre inkább a magyar nyelv jutott uralomra. A szójegyzékek olyan latin-magyar nyelvemlékek, amelyek a XV. de főleg a XVI. századtól a nemzeti nyelvek tanulásához adtak segítséget és az iskolák nélkülözhetetlen segédanyagául szolgáltak. A szójegyzékek (Nomenclaturák) a fogalomkörök szerint csoportosított szószedetek, amelyeket a betűrendes szótárak elődeinek tekinthetünk. Elsősorban abból a célból készültek, hogy a tanulók a latin szókészleteket elsajátítsák. Ezek vagy úgy készültek, hogy a tanárok diktálták a latin szavakat és a tanulók a latin szavak mellé saját anyanyelvükön leírták jelentésüket, vagy a tanárok maguk állították össze jegyzékeiket. Az elkészült szójegyzékeket sok esetben lemásolták és így többször is felhasználhatták. A nomenclaturák ritkán tartalmaznak fajtaneveket, csak az egyes gyümölcsfajok neveit tüntették fel, ezenkívül jónéhány olyan fogalmat, mely a termesztésre és az eszközökre vonatkozik. Ezek közül kivételt képez Szikszai Fabricius Balázs Nomenclaturája 1590-ből, amelyben már elsősorban Sárospatak környékéről származó fajtanevek is szerepelnek. A szószedetek írói — az értelmezők és kiadók véleménye szerint (összehasonlítva más korabeli magyar nyelvemlékekkel) — eltérő tudású és az ország különböző részéről származó egyének lehettek. Ebből adódóan a latin és a magyar szavak az egyes nomenclaturákban is különbözők. A szótárak a szójegyzékeknél fejlettebb segédkönyvek. Az ismertetett művek 14 SZENCI MOLNÁR A. 1611. 91, 98, 126, 138, 154, 155, 158, 180, 199, 205, 219, 256, 262.