Für Lajos szerk.: A Magyar Mezőgazdasági Múzeum Közleményei 1984-1985 (Budapest, 1985)
Surányi Béla: A lapály szarvasmarha fajta a két világháború közötti időszak szarvasmarhatenyésztésében
alapját jelenti. Ebben a folyamatban részt vett a lapálymarha is. Hazai földön való tartása a múlt század közepétől számítható. Különösen a századforduló után — 1910-es években — van nagyobb számban jelen a hazai tenyészetekben. További térhódítását az első világháború derékba törte. 1918 után sem szántak neki hosszútávon szerepet. Az égető tejhiányt kívánták enyhíteni vele, minél rövideb úton, nem bolygatva a kialakult fajtapolitikai elveket. Ezt mutatja az a tény, miszerint az importált szarvasmarha javarészt Svájcból került be hazánkba, s ez viszonylag rendszeres volt, addig egyedi esetnek tekinthető néhány uradalom, ahova lapálymarhát hoztak be külföldről 83 [az Esterházy hitbizomány 1923-ban 1 db feketetarka, 5 db vöröstarka, 1925-ben 1 db feketetarka és 7 db vöröstarka keletfriz lapály bikát vásárolt]. Ez a korszak már mentes volt azoktól a vitáktól, amelyek esetleg más irányba terelhették volna a fajtakérdés szekerét. Ideiglenesség mutatkozik a tenyésztésében, tartásában, takarmányozásában. A lapályfajta hazai tenyésztését vizsgálva megállapítható, hogy a két háború közötti mezőgazdaságunk nem igényelte az egyhasznosítású fajtákat, így a főleg tejhasznú lapályokat, illetve ezek szélesebb körű elterjedését. Ennek oka többek között az volt, hogy táplálkozási kultúránkban elenyésző szerepet játszott a tejfogyasztás. Ez alól az egyedüli kivétel szinte csak a főváros volt. E fajta előnyére írható kiváló tejelékenysége, bár teje hígabb, ám ez elveszti jelentőségét a nagyvárosok tejellátó övezeteiben. A hazai tenyésztésben a két háború között a tarka marha 84 húsmarhaként, igavonóként is alkalmasnak bizonyult. A lapályfajta, különösen igavonóként, alulmaradt a szimentáli, illetve szimentáli vérségű fajtákkal szemben. Egyúttal a tarka marha számottevően nem maradt el a tejtermelésben sem a lapályfajtáktól. Ez utóbbi viszont jóval igényesebb az elhelyezés, takarmányozás, bánásmód és állategészségügy terén. A hazai viszonyokhoz jobban alkalmazkodó tarka marha bizonyított a népies tenyésztésben is, míg a lapálymarha az uradalmaknak is sok gondot okozott. Ez késztette őket arra, hogy — az országos tenyészirányba való beilleszkedés érdekében a lapálymarhákat szimentáli val vagy magyar tarkával keresztezzék. Ez a tenyészanyag a kistenyésztök Ízlésének is jobban megfelelt (főként a tenyésztői hagyományokkal rendelkező dunántúli megyékben), így ezzel is hozzájárultak a honi fajta tejelékenységének javításához. A lapályfajta, epizódszerepe ellenére sem lebecsülhető. 83 BOCSOR G. 1960. 77. 84 Az elnevezés változása jelzi a fajta kialakulásának egyes lépéseit: 1924-ben pirostarka hazai, 1927-ben hazai pirostarka, 1929-ben magyar pirostarka, 1940-ben magyar tarka.
