Für Lajos szerk.: A Magyar Mezőgazdasági Múzeum Közleményei 1984-1985 (Budapest, 1985)

Wohlné Nagy Ágota: A levendula magyarországi elterjedése és gyógynövényként való felhasználása

s így szállították a lepárlóba a termést. A lovaskocsit később 1969—70-ben természetesen felváltotta a gépkocsi. A lepárlás után visszamaradó szalmát vagy almozásra használták, vagy a lepárlóberendezés kazánjában eltüzelték. A gazdaság évről-évre nehezebben tudta biztosítani a munkaerőt, s noha telenként házról-házra járva próbáltak a környékről idénymunkásokat szegődtetni a nyári kampánymunkára, mégis számuk egyre csökkent. 1976-ban a Pélpusztai Állami Gazdasággal egyesülve a levendulatermesztés egyre inkább háttérbe szorult, helyet adva egyéb, szántóföldi növényeknek. Legelőterületre is szükség volt a birkaállomány miatt. Ellentétben a tihanyiakkal, ahol a birkákat szívesen engedték a levendulásba, sőt még hasznosnak is tartották — itt nem így állt a helyzet. A legelésző állatok sok kárt tettek az ültetvényben. E tényezők következtében csökkent végül a mai 35 hektárra a terület. Nem lenne teljes a magyarországi főbb levendulatermesztő területekről alkotott képünk, ha a pannonhalmi levendulást kifelejtenénk. Nagy Vencel a Pannonhalmi Főapátság volt jószágkormányzója szerint, telepítési idejét tekintve, fiatalabb a tihanyinál.

70 Az 1940-es években ültették el fél holdnyi területre a Bittera Gyulától ajándékba kapott angollevendula palántákat. A területet hamarosan 1 holdra növelték. A kezdetben bokorszerűen telepített töveket a könnyebb művelhetöség kedvéért később sorosan telepítették, Bittera útmutatásai szerint. Az ápolási munkák megegyeztek a tihanyi levendulásnál már leírtakkal. Az ültetvényt viszont nem trágyázták, s az alkalmazott szaporítási mód — mivel hibrid levenduláról volt szó — igen sokféle volt. A zölddugványozáshoz nyáron kellett zöld hajtásokat gyűjteni, s aztán ezeket zárt helyen gyökereztetni. A másik módszerrel öreg tövekről lehetett szaporítóanyagot nyerni. A töveket helyben hagyva jól feltöltötték, betömködték földdel, s hagyták gyökeresedni. Ritkán alkalmazták még a tőosztással történő szaporítást is, ahol a tövet ferdén a földbe ágyazták, hogy csak az ezüstös levele látszódjon ki, s így gyökeresedett meg a szétosztott tő. Mostanáig alkalmazzák azt az ifjítást is, amikor 60—70 cm mély árokba igen szorosan egymás mellé helyezik, földdel jól betapossák, majd beiszapolják az öreg töveket. Két hónap alatt gyökeres dugványt nyernek így, s a tövek is számos fiatal hajtást hoznak. A jelenlegi állomány 1/4-e kb. 20 éves, a többi pedig új telepítésű (17., 18., 19. kép). Az új telepítéseket három éve fejlesztik intenzívebben, de van 6—7 éves ültetvény is. Manapság a legkedveltebb és leggyorsabb a Zölddugvánnyal történő szaporítás. Az egyéves, üvegházban nevelt gyökeres dugványokat ősszel, szeptember végén, október elején ültetik, 70 x 100 cm-es kötésben (20. kép). Most a termésből illóolajat párolnak, de korábban száraz virágként értékesítették a Herbáriánál. A levágott levendulát az apátság folyosóin szárították kiterítve. A lepárlót húsz éve — az 1960-as években — készítette egy helybeli mester (21 —22. kép). Mindig itteni lakosok — asszonyok — végezték az aratást. A szedés jelenleg úgy történik, hogy a sorok szélére nagy kupacba rakják, és teherautón szállítják a nem messze lévő Csejder-völgybe, a lepárlóhoz. 1 hétig éjjel-nappal folyik a lepárlás, a mintegy 1,5 hektárnyi területről. 1981-ben 100, 1982-ben 90 1 tiszta olajat sikerült előállítani. 70 NAGY V. közlése 1982.