Für Lajos szerk.: A Magyar Mezőgazdasági Múzeum Közleményei 1984-1985 (Budapest, 1985)

Pintér János: A kecskeméti „Helvécia" telep megalakulása és első évtizede

adni. Egy katasztrális holdat gyümölcsfával kellett beültetni, de a termés teljes egészében Wéberék tulajdonába került. A telepesek fizetést is kaptak: negyedévi részletekben évi 140 forintot. A szőlőtelep vezetősége azonban kikötötte, hogy ennek felerészét esetenként — amikor ők „ezt célszerűnek tartják" — gabonában is kiadhatják. Nyilvánvalóan számoltak a pénzromlással, illetve a gabonaárak alakulásával. Wéberék felmérték, hogy a fenti összeg nem sokra elegendő, ezért mint lehetőséget belevették a megállapodásba, hogy nyáron részes arató munkát is vállalhat a telepes, de legfeljebb csak egy hónapig. Ezalatt az idő alatt azonban valamelyik családtagjának — nőknek vagy gyermekeknek — a telepi munkákat változatlanul végezniük kellett. Télen is vállalkozhattak külső napszámos munkára, ha sem a szőlővel, sem a gyümölcsössel kapcsolatban, továbbá a borfejtéssel és a derítéssel semmiféle tennivalójuk nem akadt. Engedélyezték az állatok tartását is. Szarvasmarhából — itt elsősorban tehén jöhetett szóba — legfeljebb hármat, sertésből négyet, és legalább 15 tyúkot. Az már a telepes gondja volt, hogy szerzi be e fában szegény vidéken téli tüzelőjét, mert a szerződés csak a „gyümölcsös és kerítések nyesedékét, s a szőlővesszőnek tüzelésre szánt részét" biztosította számára. Ezután következett a szerződés leglényegesebb része. „Harminc évi hűséges és szorgalmas munkálkodás után teljes tulajdoni joggal a telepes munkásnak illetve családjának átengedi a vállalat ingyen és tehermentesen a ... telepet a lakóházzal, s az ehhez tartozó 4 hold szőlővel, s 4 hold konventio földdel, s ezek tartozékaival együtt." Ennek azonban számos feltétele volt, egyik szigorúbb és keményebb, mint a másik. A telepes halála, vagy munkaképtelensége esetén özvegye, vagy családtagjai csak akkor kaphatták meg a birtokot, ha ők — akár segédmunka igénybevételével — az előírt munkákat állandóan és hiánytalanul elvégezték. Ha ezt nem tudták teljesíteni, minden igényüket és jogosultságukat elvesztették. De nem csak ekkor, hanem abban az esetben is, ha a telepes felmondott, vagy a telepről felmondás nélkül eltávozott, „ha féléven keresztül gyógyíthatatlan iszákosságot tanúsít", ha a munkákat irányító gazdatisztnek utasításait nem, vagy szándékosan rosszul teljesíti. De érvénytelenné vált a szerződés, ha a telep épületeit, szőlőit, gyümölcsöseit stb. szándékosan megrongálta, vagy felgyújtotta a telepes, vagy ha 3 évig terjedő szabadságvesztésre ítélték bűntett miatt. A terjedő agrárszocialista eszmék elől is el akarták zárni a telepeseket, leszögezvén, hogy felbontják a szerződést, ha a telepest „munkásizgatásban az illetékes hatóság vétkesnek kimondja". Különösen szigorúnak — és némileg önkényesnek — tűnik az a pont, mely kimondta, hogy „a telepes munkás minden kárért, melyet szándékosan, vagy nyilvánvaló hanyagsággal, vagy engedetlen seggel a vállalat értékeiben okoz, egész vagyonával és bérével felel". Talán azért is került be utolsó pontként a megállapodásba, hogy az ellenőrzést és a jogbiztosítást a kecskeméti városi tanácsra ruházzák. Kötelezték a társaságot, hogy a telepes szerződésének felbontását előzetesen be kell jelenteni a városi tanácsnak, felülvizsgálat céljából. Az adásvételi szerződésnek az a pontja, mely szerint a telepesek a Balaton környékéről kerüljenek ki, teljes mértékben megvalósult. 1892-ben a telepesek