Für Lajos szerk.: A Magyar Mezőgazdasági Múzeum Közleményei 1981-1983 (Budapest, 1983)

Takács Imre: Földművelésügyi közigazgatásunk és az érdekképviseletek kapcsolatai a tanácsigazgatás létrejöttéig

mezőgazdaság külön minisztériumát is. Továbbá a változott viszonyoknak megfelelően ekkor több jelentős törvényhozási alkotást és kormányintézkedést kezdeményeztek; kívánták a vízjogi, az erdészeti, a halászati, a vadászati, a malomjogi, a mezőrendőri és a cselédtörvény korszerű reformját, a dohánymonopólium újabb szabályozását, a földadó helyesbítését. Ekkor vetődött fel kellő határozottsággal elsőízben, hogy miként lehetne a gazdasági egyesületekben tömörült szellemi erőket jobban a mezőgazdaság haladásának szolgálatába állítani, és hogyan kellene a mezőgazdasági érdekképviseletet célszerűen megszervezni. A gazdasági egyesületek többsége készségét fejezte ki a kormány terveinek támogatására, de nem volt hajlandó feladni önkormányzatát. Ugyanakkor jelentékeny állami támogatást kívántak a maguk számára. Az 1867-es kiegyezés utáni évtizedekben csökkent ugyan a gazdák érdeklődése egyesületeik iránt, mert megszűnt ezek politikai vonzóereje, a századforduló idejére mégis 263-ra emelkedett a számuk. Az 1870-es években megnehezült gazdasági helyzetben a földbirtok kezdett eladósodni. A kiegyezést követő korszak gazdaságpolitikai törekvései az ipari és a kereskedelmi érdekeknek kedveztek, a mezőgazdaságnak csak termeléstechnikai fejlesztésére irányultak, így a gazdasági egyesületek erélyesebb agrárpolitikai akciók megindítását sürgették. Ez már kiforrott formában jutott kifejezésre az 1879. évben Székesfehérváron általános gazdasági kiállítás alkalmából tartott II. országos gazdakongresszuson, amelyen 34 gazdasági egyesület vett részt. Itt elhatározták, hogy létrehozzák a Gazdasági Egyesületek Országos Szövetségét (a GEOSZ-t). E szövetség azonban egyelőre nem jutott túl bizonyos kérdések elméleti megvitatásán, mert hiányzott a végrehajtó szervezete, hogy a szükségesnek tartott intézkedéseket megtétethesse. A GEOSZ az 1896. évi budapesti IV. országos gazdakongresszuson kapott csak állandó szervezetet, alapszabályait pedig 1897-ben hagyta jóvá a kormány. Célja volt, hogy az addig széttagoltan működő gazdasági egyesületek és az agrárirányú szövetkezetek működésének a Németországban erőteljesen bontakozó agrármozgalom niintájára határozott irányt szabjon, önállóságuk korlátozása nélkül azokat élénkebb működésre serkentse. Az 1879. évi székesfehérvári II. országos gazdakongresszus hatására az 1880-as évek folyamán és az 1890-es évek első felében megélénkült a mezőgazdasági szervezkedés. A jobbmódú vármegyei gazdasági egyesületek megyéjük növénytermesztésének és állattenyésztésének emelésével, mezőgazdasági gépeknek és eszközöknek meghonosításával, szakelőadásoknak és tanfolyamoknak rendezésével szolgálták a mezőgazdasági fejlesztésének ügyét. A gazdasági élet fellendülésével mindinkább kitűnt azonban, hogy a közigazgatás nem mindig küzd meg sikerrel a mezőgazdaság szaporodó közfeladataival, de nem lehet a szabadtársulással létrejött gazdasági egyesületek laza talaján sem olyan intézményrendszert felépíteni, amely a mezőgazdasági érdekek minden tekintetben hivatott képviselőjének lenne mondható. Ez annál kevésbé látszott valószínűnek, mert vezetőikben többnyire hiányzott a szervezési képesség. Ugyanakkor a kormánytámogatásra utalt gazdasági egyesületek függő helyzete kizárta a hatóságokkal szemben esetleg szükséges határozottabb állásfoglalást. Az 1880-as évek végéig 48-ra szaporodott vármegyei gazdasági egyesületek közül 44 úgy próbált segíteni magán, hogy biztosítási