Für Lajos szerk.: A Magyar Mezőgazdasági Múzeum Közleményei 1981-1983 (Budapest, 1983)

Vajkai Zsófia: Malomtípusok és a molnár mesterség a XIX. századi Magyarországon II.

cüjekpénzt kellett fizetni, 10 frt-t, ez a legelőhasználat volt, meg ott állt agunyhó is. Ebből kitűnik, hogy miért kellett minden esetben a parttulajdonosnak fizetni. Ugyanis a hajómalomba nem volt szabad bejárás, a hely is korlátozott volt, ezért a parton minden malomhoz tartozott egy partszakasz, ahol a gabonát és a kész lisztet tartották, ahol az őrletők várakozhattak. Győrben erre a célra külön rév, ri volt, ahol a XIX. sz. hetvenes éveiben 47 molnárcéhtag számára 23 fabódé állt a Rábaszitegnél - molnárrév. „Ezekben vették át a molnárgazdák az őrletni való gabonát, itt adták vissza a lisztet, itt árulta a molnárné vagy a család valamelyik nőtagja a hántolt kölest, búzadarát, esetleg egyéb apró magot."

68 A Duna győri szakaszán a rév messze esett, mert onnét lóvontatású dereglyék szállították a gabonát a malomba. Ha új őrlető jött — írja Czigány Béla — nyílhúzással döntötték el a révben, hogy ki őrölje meg a gabonáját.

69 A Dráván a partközeiben álló malmokba támaszpallón (járótámasz, járóka) be lehetett menni a gunyhótól (ahol történt a mérés, vámszedés és a liszt tárolása és annak szétosztása), a beljebb álló malmokba pedig ladikkal eveztek be.

70 Csak a szegedi Tiszán álló malmokat úsztatták ide-oda aszerint, hogy hol kellett őrölni.

71 Ugyancsak a szegedi malmok körében dívott egyedül a patakmalmoknál annyira ismerős csuvárkodás, bár ott nem a molnár tette ezt, mert annak nem volt lova és kocsija. Fuvaros vállalta ezt a szegedi hajómalmoknak bizonyos díjazás fejében. A gőzmalmok az Alföld nagy búzatermő vidékein hamarább kedveltté váltak a lakosság körében, több is volt belőlük, azért folyamodtak a tiszai molnárok ehhez a módszerhez. Dunaszekcsőn is az öreg molnárok kihangsúlyozták, hogy ők nem csuvároztak, csak a patakmolnár, akinek kevés munkája volt.

72 A hajómalmok személyzete számára a legnehezebb munka a tavaszi vízrebocsátás volt. Kovács S. adatközlői Drávapalkonyán ennek legarchaikusabb módját mondták el. Először kijavították a hibákat, beállították a malomköveket, megerősítették a hajtást. Amikor kész volt a malom, kezdődött a beúsztatás az előre kijelölt, jóvizű helyre. Az 1890-es évekig a dudusmalmokat cejtéhez kötötték. A cejte 3 m hosszú, 2 m széles, 1,20 m magas vesszőkas, amelyet a molnár a legénnyel télen megfont. Szélei befelé hajlanak, közepén 15-20 cm átmérőjű, két végén kiálló gerendát húztak át. Ehhez erősítették az alaccságot. Tavasszal, mikor kicejtelték a malmokat, kivonultak a molnárcsaládok, s közösen végezték el ezt a nehéz munkát. Az asszonyok gyöptéglát vágtak. A legények hátikosarakban a partra vitték, s ladikon beeveztek vele. A molnárok berakták a cejtekbe, amelyekbe 6-8—10 m

2 gyeptégla fért. Mikor készen volt, elsüllyesztették, nagyon vigyázva, hogy féloldalra ne forduljon. Ez tartotta a malmot belülről, a víz felől. Később vasmacska helyettesítette. Kívül a part felől egy cüjeket vertek le, ahhoz kötötték az alaccságot, másik végét pedig a malom egy gerendájára. Ezek után már csak apróbb munkák adódtak, s kezdődhetett az őrlés.

73 67. Kovács 1953. 13. 68. Mucsi 1960.77. 69. Czigány 1963. 219. 70. Kovács 1953. 8. 71. Juhász 1960. 136. 72. Saját gyűjtés 1965. 73. Kovács 1953. 10-11-12.