Für Lajos szerk.: A Magyar Mezőgazdasági Múzeum Közleményei 1981-1983 (Budapest, 1983)
Mártha Zsuzsanna: A baromfi és termékei a magyar külkereskedelmi forgalomban az 1920-1938. években
nemigen foglalkoztak a háztartási szükségletüket meghaladó arányú baromfitenyésztéssel. 15 Az 1935-ös felvétel adatai szerint országos átlagban 100 lakosra 200 tyúk jutott, mégpedig Dunántúlon 265, az északi részeken 185 és az Alföldön 169. Ugyancsak 1935ben a 100 lakosra jutó tyúkok száma Budapesten 2, Pécsett 16, Miskolcon 18, Sopronban 28 és Győrött 35 volt. így ezt az öt várost baromfiban tipikusan fogyasztó területnek lehetett tekinteni, míg Debrecen a 100-as, Székesfehérvár a 11 l-es és Baja a 119-es arányszámmal a termelő és a fogyasztó területek határán állt. Ezután nagyobb ugrással Kecskemét következett (144); a 100 lakosként! legnagyobb tyúklétszámot Hódmezővásárhely (426), valamint Baranya (378), Somogy (382) és Bács-Bodrog (361) megye mutatta fel. 16 A leghíresebb baromfitenyésztő vidékek akkoriban: Hódmezővásárhely, Orosháza, Szeged, Makó, Nagykőrös, Kiskunhalas és Szentes környéke. Ugyancsak jelentős volt a baromfitartás Debrecen, Szolnok, Kecskemét, Békéscsaba, Szarvas, Békés és a hajdúvárosok körzetében, valamivel gyöngébb Öcsöd, Békésszentandrás, Karcag vidékén. A Dunántúl eldugott kis falvaiban az értékesítés nehézségei miatt alakult a baromfitartás számszerűen kedvezőtlenebbül. 17 Mind az 1928. évi, mind az 1935. évi adatfelvétel a korabeli vélemény szerint elég nagy hibahatárral dolgozott, ehhez képest még az akkori baromfitörzsállományok nagyságáról és megyék szerinti megoszlásáról is csak viszonylagosan lehet pontos képünk. 18 Baromfitenyésztésünk mennyiségi fejlődését mindenesetre mutatja, hogy az ország harmadára kisebbedett területén 1935-ben 21,9 millió, azaz majdnem ugyanannyi baromfit tenyésztettek, mint a századforduló körüli Magyarországon. A magyar népi baromfitenyésztésre 1945 előtt mindvégig a külterjesség a jellemző. A nagy állományokkal rendelkező alföldi tanyagazdaságokban sem különbözött a baromfitenyésztés termelési és munkaszervezete a ház körüli kisebb baromfitartókétól: a tekintélyes létszámú állományok ellenére ott sem vezettek be jobb tartási technológiát, nem születtek új üzemi eljárások. A magyar parlagi baromfi a falusi udvarokon és a tanyák körül tavasztól őszig maga kereste meg eleségének túlnyomó részét. Az aprójószág, főként a csirke úgy nevelődött, mint mezőn és erdőn a vadvirág. A baromfi azzal, hogy az egyébként kárba vesző magokat, hulladékokat, az ún. feltétlen baromfitakarmányokat jól értékesítette, külterjes körülmények között minimáHs pénz- és munkabefektetéssel szép jövedelmet hajtott. A kisgazdaságokban még az 1920—1938. években is évszázados hagyomány szerint űzték a baromfitenyésztést. A vele járó kevés munka jól belefért a parasztcsalád nőtagjainak napi munkaidejébe, mert nem kívánt tartós, hanem naponta többszöri, kis időt igénylő foglalatoskodást. Mindig jutott az idős családtagok és a gyermekek idejé15. Az egykori Magyar Gazdaságkutató Intézetben a gazdasági cselédek járandóságának értékelésében a baromfitartás hasznának becslésekor átlagosan 6 tojótyúk tartásával, tyúkonként évi 60 tojás termelésével és pl. Fejér megyében évi 10, Hajdú megyében pedig évi 40, mindkét megyében 60 dekás átlagsúlyú csirkékből álló szaporulattal számoltak {Hajpál Gy. 1943. 63., 65.). 16. Az alföldi kvótát Budapest hozzászámítása nyomta le, mert a főváros nélkül az Alföld 213 darabbal a második helyre került. 17. KocsondiNémeth L. 1938.17-19. 18. Matolcsy M. 1941. MK 46.
