Takács Imre szerk.: A Magyar Mezőgazdasági Múzeum Közleményei 1978-1980 (Budapest, 1981)

Balassa Iván: A mezőgazdasági munkaeszközök fejlődése és múzeumi kiállításuk

Az utóbbi évtizedek múzeumi statisztikái az egész világon azt mutatják, hogy a nagyközönség érdeklődése a múzeumok iránt ugrásszerűen megnőtt. Az egyes országokban — így többek közt Magyarországon is — egy negyedszázad alatt több, mint tízszeres emelkedést is meghaladta. Az érdeklődés nemcsak a művészeti múzeumok iránt fokozódott, hanem a történeti és a műszaki történeti múzeumok iránt is jelentősen megnövekedett. Ez egyik részről nagy örömmel tölt el bennünket, hiszen a tényben munkánk megbecsülését kézzelfoghatóan tapasztalhatjuk. Ugyanakkor azonban bizonyos veszélyt is rejt magában, mellyel szembe kell néznünk: a gyűjtő és a feldolgozó tudományos munka sok esetben nincs arányban a kiállítások iránt megmutatkozó és egyre növekvő igényekkel. Ez pedig egy bizonyos határon túl a kiállítások tartalmi mondanivalójának csökkenéséhez vezethet, vagyis nem tudunk megfelelő szinten eleget tenni a nagyközönség fokozódó érdeklődésének. A múzeumok olyan különleges tudományos intézmények, melyek közművelődési feladatot látnak el. Saját maguk gyűjtik össze az anyagukat, azokat karbantartják, őrzik, tudományosan sokoldalúan feldolgozzák és az eredményeket kiállítások, esetleg kiadványok formájában tárják a nagyközönség elé. Egyes munkálatokat pl. a tudományos feldolgozást tudományos kutatóintézetek is végzik vagy végezhetik, de az sohasem a múzeológia szempontjainak a figyelembevételével történik. így a mezőgazdasági múzeumok esetében az agrártörténet eredményeit nagyon jól lehet a múzeumi munkában is hasznosítani, de a múzeumi anyag feldolgozását nem végezhetik el helyettünk. A fentiekben már utaltam arra, hogy a munkaeszközöknek milyen nagy jelentőségük van a termelésben. Mivel a mezőgazdasági múzeumok a különböző korszakokban éppen ezt akarják bemutatni, ezért gyűjtő és tudományos feldolgozó munkájukat éppen ezekre kell koncentrálniuk. Valóban így is van ez a mezőgazdasági múzeumokban, melyek egy-egy ország, táj egészét vagy csupán egyetlen termelési ágát kívánják bemutatni. A mezőgazdasági munkaeszközök, illetve eszközegyüttesek feldolgozása azonban több országban, így Magyarországon sem tartozik az agrártörténet feladatai közé. Nincs ugyan kirekesztve, de a magyar agrártörténeti munkákban, tanulmányokban a munkaeszközökre legfeljebb csak utalásokat találunk, egy-egy illusztrációt, de ritkán vállalkozik egy-egy agrártörténész ezek részletesebb feldolgozására. Ennek okát immár több évtizedes megfigyelésem alapján abban látom, hogy az egyszerűbb, de különösen a bonyolultabb munkaeszközök használatát, működését, a vele végzett munkát az agrártörténészek viszonylag kevéssé ismerik, nehezen tudják felmérni teljesítményének lehetőségeit, határait. Ebben valóban igazuk van agrártörténészeinknek, hogy például egy 17. századi eke, vagy csak egy sarló teljesítményét is nehéz megállapítani és nagyobb területre általánosítani. Itt van egy olyan lehetőség, mellyel eddig viszonylag kevés helyen éltek, és élnek és ez a kísérlet. A munkaeszközök pontos másolataival lehet kísérleteket végezni. Ilyent már az 1930-as években végzett Axel Steensberg Dániában és az ő munkásságának eredményeképpen alakult meg Lejre-ban az a kísérleti központ, melynek eredményeit az egész világon ismerik. De van tudomásom hasonló kísérletekről Szovjet-Ukrajnából, Csehszlovákiából és más országokból. Ezeken a helyeken elkészítették egy-egy szerszám pontos mását és igyekeztek ugyanolyan külső körülményeket teremteni, mint a munkaeszközök időpontjában lehetett. így vontak le a végzett munkából megfelelő