Takács Imre szerk.: A Magyar Mezőgazdasági Múzeum Közleményei 1978-1980 (Budapest, 1981)

Vajkai Zsófia: Malomtípusok és a molnár mesterség a XIX. századi Magyarországon. I.

parasztok az utakhoz közeleső tanyáin. Ezek a tanyasi szélmalmok elsősorban gazdáik gabonáját őrölték, a máshonnan odahozott gabonából kivett vám nekik nem főkereset, csak jövedelemkiegészítés volt. Ők nem kezelték malmukat, hanem vámos kezébe adták. Mint minden malomnál, a szélmalmok jövedelmét is a vámkereset biztosította. Ezt mindig a gabonából vették ki. Mennyisége többször változott, és a hatóság is szabályozta: pl. 1847-ben Kiskunfélegyháza tanácsszéke ,,a szűk termés miatt csak a tizennegyediket véli szedettetni."

37 Általában azonban 10— 12-ed volt a malomé. A vámot régebben fából, újabban pléhből készült, hitelesített mércével vették ki. Neve: köpőcze, fuka, vajtahó, finak, ficsúr, vámoló. Általában a molnár maga üzemeltette a szélmalmot, vagy családi munkamegosztásban fiára, vejére hagyta, ületve azzal váltatta föl magát. Persze a több kőre járó malomban kellett inas és segéd, annak szegődtetésére szabályok voltak. Ha egy szélmalomba vámos molnár áüt be, annak keresete az 1/4-e, lakás, szabad tűzrevaló, sertés és malactartás joga, a kőpor és a szemét fele. A sertés és baromfitartás lehetősége minden malomnál jelentős jövedelemkiegészítés volt, mert annak elesége kikerült a malomból; évente kétszer fel tudtak hizlalni 3—4 sertést eladásra, és még saját szükségletre is. Őrlés a szélmalomban Ha a Kiskunságot tekintjük, az első szélmalmok felé nem léptek fel az őrletők túlzott igényekkel. Állattartó vidék lévén, kevés gabonát, inkább csak rozsot termeltek. Az igények akkor jelentkeztek inkább, mikor a tagosítás (1863) után kezdtek áttérni a búzatermelésre. Régen parasztra őröltek és az asszonyok dolga volt az otthoni szitálás. Később a szélmalmok is szereltek fel szitát, de nagy „kapkodó" széllel nem szerettek szitálva őrölni, mert a gyorsan forgó gépezet a szitát könnyen szétszaggatta. Nagy Czirok Lászlónak egy öreg halasi molnár elmondotta, mi is volt a malmi szitálással a helyzet. A szita beszerzésére „sohasem az volt tisztán az ok, hogy szebbet, jobbat őrlessen, mert neki ez az őrlés sokkal több olyan munkát adott, amit a vám többlet értéke nem fedezett. De kénytelen volt vele, hogy még kölcsönpénzen is megcsinálja, mert nemcsak a kereset lett kisebb, de szégyenlette is, hogy jó szelek mellett áüjon a malma. Ugyanis a szélmolnároknál a régibb időkben szégyen is volt, ha kifogyott az őrölnivaló, amit könnyen észrevett a szomszéd molnár, mert a város körül 6—8 szomszéd malmot is megfigyelhetett. De rossz hatással volt az őrlető polgárokra is, mert úgy gondolták, hogy amely szélmalom szeles időben is áll, az vagy el van romolva, vagy rossz a kiszolgálás."

38 Eleinte ún. nadrágszitákat vagy szőrszitákat szereltek fel, ez azonban alig adott fehérebb lisztet, mint amit otthon szitáltak át, csak a kényelem volt meg vele. Ezután 10-12 évig az ún. rázósziták jöttek divatba (vízimalomnál ez a gatyaszárszita), de csak ott maradtak meg, ahol mást nem lehetett beszerelni, pl. az alulhajtós szélmalomban. A végleges megoldás aztán az 1900-as évektől kezdve a hengerszita lett. A szélmolnár legnagyobb eUensége a szélcsend volt. Egy nagyobb, 3 köves szélmalom jó széllel óránként megőrölt 3 q gabonát, míg ha gyenge volt a szél, örült a molnár, ha 37. Lambrecht 1911. 32. 38. Nagy Czirok L. 1951/52.