Takács Imre szerk.: A Magyar Mezőgazdasági Múzeum Közleményei 1978-1980 (Budapest, 1981)

Urbán László: A paraszti állattartás rendszerének felbomlása az első négy termelőszövetkezeti városban

rica, répa, korpa, tök mellett feletették az ocsudarát, a konyhai hulladékot és a moslékot. A szálas- és szemestakarmányok takarékos adagolásával, a melléktermékek szinte maradéktalan hasznosításával - és nem utolsósorban a legeltetési lehetőségek már említett kihasználásával — el tudták érni, hogy az alacsony növényi hozamok ellenére is eltartották állatállományukat. Takarmányt általában nem vásároltak, inkább alkalmanként eladták. A kollektivizálással ez a helyzet megváltozott. Nemcsak az egyes gazdaságok, de a városok egésze is elvesztette takarmány önellátó jellegét. A termelőszövetkezeti szervezés megindításának időszakában a takarmánygazdálkodás még nem heverte ki teljesen az előző évek természeti csapásainak hatását. Az egymást követő aszályos években a készletek — különösen Kisújszálláson és Mezőtúron — annyira megfogyatkoztak, hogy a gazdák helyenként áUatállományuk csökkentésére kényszerültek.

93 1948-ban javult a helyzet, a rendelkezésre álló takarmány mennyisé g azonban csak igen takarékos felhasználással volt elég a szükségletek fedezésére. A további stabüizálódás számára kedvezőtlen feltételeket teremtett az erőltetett koUektivizálás. Az újabb és újabb szervezési kampányok, a tagosítással járó bizonytalanság fékezte a takarmánytermelés fejlődését. Mindehhez járult még a kötelező vetésterületi előírások korlátozó hatása. A termelőszövetkezeti szektor takarmányellátottsága kezdettől fogva hosszú időn keresztül hiányos volt. Kisebb-nagyobb mértékű takarmányhiány mutatkozott az első gazdasági évtől, különösen az állatállomány gyorsütemű felfejlesztésének éveiben. Ehhez számottevően hozzájárult a legeltetés lehetőségeinek csökkenése is. Az első termelőszövetkezeti csoportok alapítói a legszegényebb rétegekből kerültek ki, akik sem jószágot, sem takarmánykészletet nem tudtak a közös gazdaságba vinni. A szövetkezeti áUomány első állatai a kulákgazdaságokból és áUami támogatás keretében kerültek hozzájuk. Azokban a tszcs-kben — főleg a karcagi és mezőtúri rizstermelő csoportokban - amelyek 1 —2 pár igásállatot kaptak, különösebb nehézség még nem mutatkozott, bár előfordult, hogy még azoknak elegendő takarmány sem volt. Ahová valamelyest nagyobb létszámú jószág került, ott kezdettől takarmányhiány mutatkozott. A kihelyezésre kerülő szarvasmarha és sertés törzstenyészeteket a termelőcsoportok eleve takarmánnyal együtt kérték. Több esetben azonban a kiutalás nem összehangoltan történt meg.

94 1949 őszén a szövetkezeti irányítószervek a közös áUatállománynak minden tszcs-ben történő megteremtését tűzték napirendre. A már 1948/49-ben is szántóföldi növénytermelést folytató csoportok — karcagi Petőfi és Szabadság, túrkevei Vörös Csillag stb. - rendelkeztek több-kevesebb — bár többnyire nem elég — takarmánykészlettel.

95 A rizstermelő csoportoknak azonban - mint a karcagi Dózsa — jobbára csak a rizsföldről származó fűmagjuk volt.

96 Az újonnan alakult közös gazdaságok egy részénél — pl. a kisújszállási Ady tszcs-nél - a tagok vittek be takarmányt,

97 más esetben — pl. a túrkevei 93. SZMLSzmgf. 102/1947. 94. 1949 decemberi jelentések szerint a karcagi Táncsics tszcs a sertéstörzset megkapta, de a hozzávaló takarmányt nem, a mezőtúri Szabadság tszcs-hez viszont a takarmány érkezett meg a törzstenyészet nélkül. MSZMP MB A. 39/2/198. és UMKL FM Tsz. Főo. 7551(Me-249)1949 95. UMKL FM Tsz. Főo. 8007/376/1949 96. MSZMP MB A. 39/2/198. 97. Uo.