Takács Imre szerk.: A Magyar Mezőgazdasági Múzeum Közleményei 1978-1980 (Budapest, 1981)
Kovács Miklós: Adatok a takarékmagtárakról
típusú - községi, egyleti, társulati — magtárak többsége lassan megszűnt vagy átalakult önigazgatású takarékmagtárrá. Ez volt ugyanis az önerőre való támaszkodás legegyszerűbb, a parasztság gondolkodásába leginkább beleillő, általános formája. Sokfelé megtalálhatók ennek nyomai. A fejlődés végén majdnem mindegyikük községi takarékpénztárrá alakult át vagy ha ott már volt Üyen, abba beleolvadt. A takarékmagtáraknak nem volt elfogadott szervezeti formája, csak valamiféle, feltehetően egymástól átvett, szabályzata és bizonyára tovább élt a népben a közmagtárak terén szerzett korábbi tapasztalat, valamint a jobbágyoknak kamatra adott vetőmag emléke is. Önsegélyező társulásuk alapja az volt, hogy a takarékmagtár egyesületbe lépők bizonyos mennyiségű termény, leginkább gabonaféleség beadását vállalták. Ezt a beadott terményt összegyűjtve, egy helyen tárolták s egységesen kezelték. A rászorulók a vetés ideje előtt vetőmagnak és - az új kenyérig — kölcsön kaphattak belőle. Az új termésből azután megszabott többlettel — kamattal - adták vissza a kölcsönvettet. A többletet az új termés nagyobb víztartalma, a kezelési költség, valamint a tárolás közben előforduló károsodás indokolta. Az esetleges felesleget eladták, néhol ingyen is adtak belőle a rászorulóknak. Általában üyen volt a magtárak szerepe és működésük módja. Az ellenőrzésről is gondoskodtak, az ügyvitel helyzete változó volt. Némelyiknek a fennállása idejét előre rögzítették az alapszabályokban. Egyeseknél a magtár haszna más célt is szolgált, mint pl. lelkészlak építését, a tanító fizetését; akadt olyan is, ahol a jótékonykodás szerepet kapott. Az ebben a fejlődési szakaszban alakult takarmánymagtárak alapszabályokkal rendelkeztek. Ezeket jóváhagyás végett benyújtották a „megye közönségének". A megye azután megfelelő javaslattal ellátva, felülvizsgálatra és jóváhagyás végett felterjesztette azokat a Földmívelés-, Ipar- és Kereskedelemügyi Minisztériumba. Az Országos Levéltárban található miniszteriális iratokban őrzött adatok, vélemények, megjegyzések képezik e tanulmány fő forrását. Tekintettel arra is, hogy az ügyintézés sokszor más osztályok, olykor más mimsztériumok (igazságügyi, közoktatásügyi, belügyi) bevonásával történt, ez az iratanyag megbízható forrása e témának. Az országos magtárhálózat bővebb ismertetésére nem volt mód, ennek határt szabott egyebeken kívül a felkutatható iratanyag hiányossága is. A felhasznált adatok egységes jellege azonban arra bátorította a szerzőt, hogy azokból általánosságban is érvényes némi következtetést vonhasson le. A rendelkezésre álló alapszabályokból - az összehasonlítás során — megállapítható volt azok általános alakja. Mindegyik alapszabály a következők iránt rendelkezett: — mi a magtár célja, rendeltetése; — kik lehetnek tagok; — mi a belépés feltétele, a vagyoni alap biztosítása; — hogyan történik az ügyintézés (vezetés, kezelés, ellenőrzés stb.); — kik kaphatnak kölcsönt - mikor mennyit stb.; — mit, mikor kell visszaadni (kamat, határidő); — a közgyűlés szerepe, ideje; — a vezetőség, az alkalmazottak feladatköre. Általában rendelkeztek még az alapszabályok a késlekedők, a kölcsönt vissza nem térítők stb. elmarasztalásáról, s az ületékes bíróságról is. A „takarék magtár" elnevezés már a XIX. század elején is szerepel az írásokban.