Takács Imre szerk.: A Magyar Mezőgazdasági Múzeum Közleményei 1978-1980 (Budapest, 1981)

Für Lajos: A kertkultúrás tanyarendszer kezdetei (1790-1848)

hogy a szükség feloldja és félredobja a mégoly fenyegető tilalmakat is. Az 1850-es összeírás adataiban a kintlakók egybefogott számából nemigen lehet ugyan elkülöníteni a szőlőbeli lakosokét, mégis valószínűnek vehető, hogy a mintegy 1500—1700 tanyasi „kertész" család között és mellett többszáz lehetett a szőlős tanyások és a kintélő szőlőmunkások száma.

74 Ezzel szemben mit is írt, éppen Kecskemétről, a kortárs Vahot Imre 1854-ben? „A szöllőknek, vagy a szőllőbeli csekély házaknak ritkán van lakójuk; csak a nagy terjedelmű szőllősgazda tart ún. 'kapást' szőllőjében; a kisebb gazdák csak érés tájban őriztetik azt saját cselédeik által szüretig; vagy némely szegényebb szőllős gazda maga lakik künt szőllőjében".

75 Vahot Imre megállapítása adatainknak bizonyos pontokon ellentmond ugyan, más esetekben viszont kiegészíti azokat. S számunkra most az utóbbi látszik meggyőzőbbnek és fontosabbnak. A történelmi tények ugyanis együttvéve arra látszanak utalni, hogy egyfelől a szőlőstanyásodás is azon a pályán haladt előre, mint a nem-szőlőföldeké: a nagygazdák szőlőjükre emelt házfélékben „kapást", kintlakó „kertészt" tartottak, aki éven át ellátta a szőlőbeli teendőket is (a kisebbeknek pedig csak időszakos alkalmazottakra tellett). A belterjes tanyásodás szempontjából azonban figyelmet igazán a szőlőjükbe véglegesen kiköltöző szegényebb szőlősgazdák csoportja érdemel; hangsúlyoznunk éppen azt kell, hogy Kecskeméten is a várost félkörben ölelő szőlők zónájában épült tanyák adtak először állandó otthont a birtokukra kiköltöző szegényebb szőlősgazdáknak. Másként fogalmazva: azt a „tanyatípust", amelyben a tanyás állandóan kinttartózkodott már, valójában itt is a szőlőtelepítés lassú, majd a következő század fordulóján viharossá erősödő folyamata hívta életre. % Ahogyan az első tanyaszerű szállások - „a teleitetők" - már a korai időkben a kötetlenebb tulajdonú, ún. „pénzes" és „városi" (azaz: pénzenvett vagy a város által adományozott) „kertekben" keletkeztek,

76 a szőlőbeli tanyásodásban is jelentős szerepe volt annak, hogy az ilyen földek tulajdonjogi helyzete szintén kötetlenebb, vagyis a feudalizmusban kivételes volt. S ez nemcsak a szőlőföldeknek a feudalizmus korában általánosan eltérő, a telekrendszerbe tagolt földeknél lényegesen szabadabb jogi helyzetéből eredt.

77 Belejátszott abba az alföldi agrárvárosok feudáliskori sajátos jogfejlődése is. Az nevezetesen, hogy a kerti szőlőföldek, noha dézsma alá estek itt is, a belső telepekhez, a városbeli házfundushoz igen szorosan kapcsolódtak, annak mintegy szerves, elszakíthatatlan részét alkották. Másként fogalmazva: a feudális birtokjog keretei között a leginkább egyéni tulajdonban álló földként kezelték a szőlőföldeket. Ezért írták elő sokáig a városi statútumok, hogy szőlője a szőlőskertekben csak annak lehet, akinek háza is van a városban. De ugyanezért szólt a tanyai népességet kategóriákba soroló osztályozás arról, hogy akik - mint láthattuk - valamely oknál fogva kénytelenek voltak eladni városbeli házaikat - telkeiket, ám szőlőiket megtartva ottani tanyájukra átmenetileg kiköltözködtek, azok épp a szőlőföldek révén továbbra is megtartották városbeli lakhatásuk jogát. Vagyis úgy tekintették őket, mint akik a belső telkük kiegészítő „felével", a szőlőföldjükkel továbbra is rendelkeznek, éppen ezért „inculátusi jussuk" sem enyé74. Papp László, 1936. 111-112., 116-117. p. 75. Vahot Imre, 1895. 131. p. 76. Papp László, 1936. 93. p. 77. Szabó István, 1947. 30. p. Uő. 1969. 48. p.