Takács Imre szerk.: A Magyar Mezőgazdasági Múzeum Közleményei 1978-1980 (Budapest, 1981)
Für Lajos: A kertkultúrás tanyarendszer kezdetei (1790-1848)
kiköltözők miatt nőtt-e az összeírás időpontjához közelítő, vagy épp e rendelkezések hatására fogyott-e az attól visszafelé távolodó évekkel párhuzamosan. Jóllehet a szóban forgó rendelkezések bizonyára befolyásolták, módosították a kiköltözők (a kiköltözni akarók) és a véglegesen kintmaradók (a tilalmakat kijátszani tudók) számarányát, mégis feltételezhető, hogy a folyamat alapvető jellegén változtatni nem tudtak. Ennélfogva számszerű adataink a szőlőstanyák kialakulásának kezdetét többé-kevésbé elfogadható módon tükrözhetik. Eszerint a szőlőbeli tanyák száma a XIX. század első éveiben szinte ugrásszerűen emelkedett, az 1806-ban kint-talált családoknak több mint 82%-a a megelőző másfél évtized alatt vetette meg lábát a várost övező szőlőskertek tanyáin. Akkor tehát, amikor a mezőgazdaság általános fellendülése országos méretekben is éppen elkezdődött. Adataink alapján leszögezhető: a kapitalizálódó agrárfejlődéssel párhuzamosan, a XVIII. és XIX. század fordulóján indult meg, a következő századfordulón pedig a kapitalista termelés erőteljes kibontakozásával egyidejűleg kiteljesedett a Duna-Tisza-közi belterjes tanyásodás folyamata. A rendszeresen ismétlődő összeszámlálások zaklatásuknak csupán egyik nemét alkották. Súlyosabb volt ennél, hogy a magisztrátus - amely az időleges és más fajta tanyaállítást itt nemigen ellenezte — a szőlőbeli és tartósnak mutatkozó kintiakások meggátlására hol kérlelőbb, hol szigorúbb — egyedi és általános érvényű — rendszabályokat is hozott. A szőlőtulajdonosok kiköltözését megakadályozandó, elrendelték, szőlőt csak az szerezhet, akinek háza is van a városban, noha a XIX. század első évtizedeitől - a szőlőkbe való nagyobb arányú kiköltözködések idejétől — a város már mind gyakrabban kivételez s ad esetenként egyéni engedélyt a szőlőbeli önálló megtelepedésre. Máskor meg arról szólt a rendelés, hogy ha valaki engedelem nélkül házat épít szőlőjében s a városi tanács erről tudomást szerez, lerombolásáról nyomban intézkednek. Mindhiába. A város már a XVIII. században több alkalommal is hozott olyan határozatot, hogy „a szőllőbeli Lakosok" záros határidőn belül kötelesek a városbeli lakhelyükre visszaköltözni. Jó ideig szinte a kiköltözők arányában nőtt a rendelkezések szigora. A városvezetés elszántságát jól mutatja, hogy a visszaköltözni nemakarókkal szemben rendszerint igen kemény intézkedéseket helyeztek kilátásba. Mint pl. 1806-ban is, amikor elrendelték, hogy a szembeszegülök házai minden kímélés nélkül elrontassanak". Még a reformkor kezdetén, 1830-ban is arról intézkedtek, hogy a kintmaradni akarók kemencéit össze kell zúzni, házuk kéményeit pedig le kell dönteni. 73 1827-ben keserű szájízzel kénytelenek beismerni: minthogy a Szőllőbeli és Tanyai lakosoknak száma nem tsak nem fogy, hanem a tapasztalás szerént naponként nevekedik és a kint lakásuk meg akadályoztatására ez ideig tett Rendeléseknek sints kívánt foganatja", ezért újabbakat és még szigorúbbakat hoznak, noha sorsuk ezeknek sem lett különb elődeiknél. A város ez időben valósággal kétoldalas, hogy ne mondjuk kétszínű politikát folytatott: homokot parcellázó kezével ösztönözte, a szőlőbeli kintiakások tilalmával pedig fékezte a szőlőtelepítéseket. A fejlődéssel ellentétes rendszabályokat persze a gazdasági élet sodrása ezúttal is elmosta, s csak idő kellett hozzá, 73. Szabó Kálmán, 1934. 20-21, 23-25. p. Jogosan állapítja meg a szerző, hogy a városi jegyzőkönyvek sorozatos tiltásai nem a szőlős tanyák hiányára, hanem éppen azok meglétére, szaporodására utalnak. Uo. 19. p. Abban viszont téved, hogy a tilalmak csak a jószággal bíró gazdákra vonatkoztak, de cselédeikre és kapásaikra már nem. Nem a vagyoni-társadalmi helyzet, hanem a kinttartózkodás jellege, ti. hogy ideiglenes vagy állandó volt-e, szabta meg a rendelkezések hatókörét.
