Takács Imre szerk.: A Magyar Mezőgazdasági Múzeum Közleményei 1975-1977 (Budapest, 1978)
Matolcsi János: A bakonyi sertés XV—XVI. századi csontleletei Sarvalyon
Aláhúzást érdemel, hogy a vizsgált koponyán az állcsont még viszonylag nagy felületen érintkezik a homlokcsonttal, amely oszteológiai tulajdonság a modern- vagy kultúrfajtájú sertéseken már nem vagy csak alig lelhető fel. További jellegzetesség az állcsont és az orrcsont (os nasale) különleges csatlakozásából adódik. A maxillának az orrcsonttal csatlakozó része ugyanis függőlegesen áll s az orcsonttal derékszöget alkot. Az orrcsontnak a homlokcsonthoz csatlakozó részén az erősen megnyúlt szemgödör alatti árok (sulcus supraorbitalis) húzódik, az orrcsontnak ettől mediálisan helyeződő része pedig a középsík felé domborodik. A továbbiakban a hosszú orrcsont lapos és egyenes, ellentétben a vaddisznó domború orrcsontjával. Ezekből az esetekből látható, hogy a bakonyi sertés csontozatán a vaddisznó és a kultúrfajtájú házisertés némely anatómiai jegyei még sajátosan keverednek. Az oszteológiai bélyegek keveredését mintha alátámasztaná a profilvonal kis mértékű megtörtsége. Az arcél tulajdonképpen a nyakszirtcsont tarajától (protuberencia occipitalis externa) meredeken lejt a szemgödör fölötti lyukig (foramen supraorbitale), ott megtörik és a továbbiakban enyhe eséssel folytatódik az orrcsont hegyéig. A törésnek az egyenestől mért legnagyobb távolsága 17 mm, tehát csekély mértéke meg sem közelíti a nemesített sertések profilvonalának törését. A vaddisznó-koponyán viszont semmiféle törés sem fedezhető fel. Az állat hím ivari jellegével függ össze az agyarfogak (dens caninus) fejlettsége. Ennek megfelelően a maxilián a felső agyarfogak felett mind a két oldalon hatalmas taraj képződött, miáltal az orri rész itt a legszélesebb. A Hankó Béla által is említett képződmény 30 nagyobb ugyan, mint egyes öreg mangalica sertés koponyákon, de nem éri el az összehasonlításban szereplő vaddisznó maxilla tarajának fejlettségét. A baziláris oldalon a nyakszirtcsont bütykei (condyli occipitales) távol vannak egymástól, a torkolati nyúlványok (processus jugularis) egyenesek, a dobhólyag (bulla ossea) kicsi. Az ekecsont (vomer) formája pedig abban különbözik a vaddisznóétól, hogy míg az utóbbin már az ékcsonttal (os sphenoidale) határos végén viszonylag mély barázdát képez, a bakonyi sertésen ez a szakasz domború felületű. Különbség van abban is, hogy a szájpadláscsont (os palatinum) aborális vége és a röpcsont (os pterygoideum) félkörben veszik körül ahortyogókat (choanae), a vaddisznó-koponyán viszont hegyesen jön össze a két oldali rész. A vizsgált bakonyi koponyára vonatkozóan kiemelendő, hogy a szájpadlás aboralisan vagyis hátrafelé szűkül s a fogsor két oldali része a torok felé haladva fokozatosan közeledik egymáshoz (4. ábra). Ez a jelenség azért érdemel kiemelést, mert a vaddisznó két fogsora között párhuzamosságot lehetett megállapítani. Az alsó állkapocs (mandibula) tanulmányozása közben a XIX. századi bakonyi sertésen további fajtatulajdonságok tárultak fel. A koponya vázolt alakjával van összefüggésben, hogy a mandibula a vadsertéséhez képest rövid és éppen emiatt szélesnek hat (5. ábra). A bütyöknyúlvány (processus condyloideus) vízszintes állású, a hollócsőrnyúlvány (processus coronoideus) kicsi, alacsony. A közöttük lévő bevágás (incisura mandibularis) a hollócsőrnyúlvány kismértékű hátrahajlása miatt elnyújtottan ovális, szemben a vaddisznó-mandibulán látható kerek bevágással. 30. Hankó B. 1939. 35.
