Takács Imre szerk.: A Magyar Mezőgazdasági Múzeum Közleményei 1975-1977 (Budapest, 1978)

Matolcsi János: A bakonyi sertés XV—XVI. századi csontleletei Sarvalyon

Méreteik szerint a sarvalyi mandibulák összegészében jóval kisebbek a mai házisertésekénél (4. táblázat), a régészeti mandibula-leletek között pedig közepesnek minősülnek. Bár leleteink között teljes hosszában mérhető mandibula nincsen, a részlet adatok alapján tett összehasonlítás megmutatta, hogy a legkisebb sarvalyi állkapocs azonos nagyságú a Túrkeve-Móricz lelőhelyről publikált, szintén XV—XVI. századi egyetlen sertésmandibulával.

22 A többi példány azonban mind nagyobb ennél. A sarvalyi példányokra jellemző az előzápfogak (P

2

— P

4

) hosszának 5,4 mm-t kitevő (33,4—38,8) variációs tartománya, valamint a valódi zápfogak (Mi —M

3

) együttes hosszának 4,7 mm-ig terjedő (63,0-67,7) intervalluma. A mandibulaméretek nem a testnagyság elsődleges mutatói, hanem főként a vizsgált sertéspopuláció jellegzetességeire vetnek fényt. Végeredményben a kimutatható méretbeli jellegzetességekből és a sajátos morfológiai bélyegekből tevődnek össze a valamely fajtát meghatározó oszteológiai ismérvek. Döntőek ebből a szempontból a környezeti tényezőktől kevésbé függő öröklődő tulajdonságok, mint a fogak nagysága, aránya, állása és más morfológiai jegyek. Vizsgálati anyagunk esetében az idevágó megfigyeléseket összevetve arra a következtetésre jutottunk, hogy a sarvalyi XV—XVI. századi sertésleletek tulajdonképpen a már kihalt bakonyi sertés-fajtához tartozó egyedeknek a csontmaradványai. II. A XIX. századi összehasonlító anyag A bakonyi sertésről Wenzel Gusztáv feltételezte, hogy azt a kelták honosították meg

23 a Dunántúlon. Más szerzők azonban őshonosnak tartják. Ez utóbbi nézeten lévők véleményét legjobban kifejezi Gaál László megfogalmazása, mely szerint „föltehetően a hazai vaddisznó megszelidítéséből származó ősi fajta volt."

24 Az egykor elterjedt fajta állománya idők folyamán annyira megritkult, hogy a XIX. század végén már csak Győr, Somogy, Veszprém és Zala megyékben volt található csekély számban. Azóta ennek a fajtának teljesen nyoma veszett. A bakonyi sertésnek mint fajtának az emlékét mindössze az a négy koponya hirdeti, amelyek közül egyet a bécsi, hármat pedig a berlini Zoológiai Intézet múzeuma őrzött meg. Magyarországon a bakonyi sertésnek semmilyen oszteológiai anyaga nam maradt, csupán a zirci apátság múzeumának egyetlen 1847-ben készült dermoplasztikai preparátuma mutatja a fiatal, kb. egyéves parlagi koca-süldő küllemét, szőrzetét, színezetét. Ennek leírását Dorner Béla mint az utolsó bakonyi sertés

2 5 jellemzését közli. A kitömött példány — jelenleg Budapesten a Magyar Mezőgazdasági Múzeumban látható — sajnos gyenge preparátori készítmény, s ez megnehezíti ugyan a testalkat részletekbe menő, szakszerű megítélését, mégis alkalmas talán a szakkönyvekben gyakran olvasható téves állítások egyikének-másikának a helyreigazítására. Hiteles adataink onnan 22. Bökönyi, S. 1974. 521. 23. Wenzel G. 1887. 224. 24. GaálL. 1966. 86. 25. Dorner B. 1931.