Takács Imre szerk.: A Magyar Mezőgazdasági Múzeum Közleményei 1975-1977 (Budapest, 1978)

Vajkai Zsófia: Régi magyar dohányfajták és termesztésük (Juhász Árpád emlékanyag a Magyar Mezőgazdasági Múzeum adattárában)

„a dohánytermesztés — bár a tengerivel együtt ment volt a tizedtől — még a szatmári békekötés után sem nyert olyan lendületet, hogy az ország közgazdaságában mint jelentős tényező szerepelhetett volna. Jobbára csak a kerti tenyésztést űzték, s a legtöbben csak annyit termeltek, amennyire szükségük volt."

8 Takáts Sándor az erdélyi dohányok közt híresnek mondja a háromszékit, sepsi-szentgyörgyit és a marosvásárhelyit. Azt írja, hogy kezdetben csak 3 félét termeltek, az ún. basa, gatyás és czigány dohányokat. Basadohány: száraz, kopasz, apró- és vastaglevelű dohány, mely hamar érik és elég erős. Takács L. adataiból tudjuk, hogy később a kapadohányt hívták néhol így.

9 Gatyásdohány: lándzsás, ülőlevelű dohány, mely az erős kapadohánynál kellemesebb aromájú lehetett. Takács Lajosnál ez a név egyes nagy tájfajták változataként szerepel.

1 0 Említi még Takáts Sándor a czigány-tabakát, melynek „leveleit a használat előtt leforrázták" „buzgó vízzel" s újra megszárították, mert különben leette a bőrt az ember nyelvéről.

11 Általában az 1850-es éveket megelőző időt, a szabad termesztéses dohánytermesztés időszakát emlegetik úgy, mint amikor a legjobb fajta dohányokat termelték Magyarországon. (Juhász Árpád véleménye is ez volt.) Ezt, a dohánymonopólium 185l-es behozatala előtti korszakot sokszor idillikus színekben festik meg a későbbi visszaemlékezők. De abban minden forrás megegyezik, hogy jól elkülöníthető, tiszta fajtákat termeltek. Az egyes fajták elnevezése azonban nem volt egyértelmű. Általában a termesztő községről kapták nevüket, pl. gálócsi, szuloki, faddi, debrői stb., vagy pedig jellemző tulajdonságukról íz, szag, zamat szerint, ibolya, rózsa, muskotály. Később pedig a kereskedelmi forgalomban azon helyről kapták nevüket, ahol a kincstár számára összegyűjtötték őket. így lettek ismertek a debreceni, pécsi, szegedi levelek. Később ez gond is volt, mert ezek a nevek nem utaltak a dohányok eltérő jellegére. A Magyar Dohányújság egyik szerzője

12 panaszolja, hogy nem lehetett tudni pusztán a névből, hogy mely dohányok alkalmasak pipa, szivar, ill. burnótdohány készítésére. Nehéz következtetni arra is, hogy milyenek voltak ezek a régi magyar tájfajták. A múlt századi leírások ízük, zamatuk szerint dicsérik vagy marasztalják el őket. Kevés az olyan jellemzés, mely botanikai jellegükre is utal. A Magyar Gazda c. gazdasági szaklap hasábjain az akkor (1843-1845) Kóspallagon és Barcson termesztett fajtákról találjuk az alábbi leírást: „A rózsadohány kitűnő jelleme és sajátsága: A rózsadohány szára magas, sugaros. Levele hosszúkás, keskeny, hegyes, czupkáján szárától közepe felé karcsún nyúló; kedvező földben és időben piros, vagy legalább aranysárga; leggyengébben villámsárga; nagysága a levélnek, kövér földben egy lábnyi hosszú; gyenge földben egy arasznyi; silányban ujjnyi, az alsó és középleveleket értvén, mert szára hegyén mindenkor kicsinyek. E dohányfaj szárán leveleit sűrűn termi, egy levél a másiktól alig van három 8. Takáts S. 1898. MGtSz 63. 9. Takács L. 1964. 261. 10. Takács L. 1964. 261. 11. Takáts S. 1898. MGtSz 58. 12. Kazay R. 1884/16.