Takács Imre szerk.: A Magyar Mezőgazdasági Múzeum Közleményei 1975-1977 (Budapest, 1978)

Selmeczi Kovács Attila: Agrotechnikai változások a XIX. századi repceművelésben Magyarországon

„a göröngy vagy rög szekér oldallal elsimíttatik és következik a vetés".

14 A munkafolyamat részletes ismertetését egy gyakran publikáló Heves megyei tiszttartó 1854-ben közölte. Az oldalazást Fejér megyei kollégáinál látta alkalmazni, ő maga minden szántás után „mindannyiszor meg is oldalaztatott, közönséges béres deszkás szekér oldallal". Legnagyobb előnyét abban látta, hogy egyenletesebbé tette a földet, az apró hantokat szétzúzta, a nagyobbakat a földbe nyomta, jobban porhanyított, a földet simábbá tette mint a henger, és nem utolsósorban sokkal gyorsabban elvégezhető munka, már csak azért is, mert a boronálás és hengerlés feladatát egyszerre látja el.

15 Ez az egyszerű munkatechnika, amelyet az eszközhiánnyal küzdő kisgazdaságok hoztak létre és széles körben gyakorolták, az uradalmakban nem nagyon terjedhetett el. A múlt század második felében egyre tökéletesedő és bővülő mezőgazdasági gépgyári termékek nyilván korlátozták népszerűvé válását. Arra viszont fel kell figyelnünk, hogy az említett munkaeljárás a legjelentősebb és legkorábbi repcetermesztő körzetekben: Torontál, Temes, Fejér megye nagybirtokain volt közismert. A talaj gondos megmunkálása, a lehető legporhanyóbbá tétele feltétlenül kedvezően befolyásolta a repce növekedését, annak kikelésétől kezdve. Ez azonban az őszi repce esetében nem minősíthető egyértelműen előnyösnek. Korabeli kritika szerint: „ . . . éppen ezen modor az, melly a kifagyást leginkább eszközli, mert a többszöri szántás és porhanyítás által a trágya a földben tökéletesen fel lévén oszlatva a veteményezés a megkövérített földbe tétetik: a növényzet buja növésnek indul, erősen megtorzsásodik, s meglevesedik, s aztán könnyebben s hamarabb kifagy".

16 Ezen ok miatt javasolja a cikk írója a második (keverő) szántás előtti, tavaszi trágyázást, amint az a nyugat-európai repceművelésben általános gyakorlatként élt,

1 7 és a már idézett 1796-os gazdasági tudósításban is szerepelt. Ugyanis a későbbi trágyázás késlelteti a repcevetés gyors kifejlődését, a hótakaró alatti befülledést. A repce talajelőkészítésének természetesen a vázolt szisztémától eltérő több változata is előfordult, hiszen minden gazda a személyes tapasztalata alapján igyekezett kialakítani a számára legmegfelelőbb termesztéstechnikát. A talaj és éghajlat is döntően befolyásolta a repcetermő föld agrotechnikáját. Pl. a rendkívül termékeny bánáti területeken — amint egy Torontál megyei termesztési beszámolóból tudjuk — a XIX. század első évtizedeiben „a repczét általában búza tarlóba egyszeri szántással vetették, fekete ugarról, trágyázásról vagy legalábbis kétszeri szántásról senki nem is álmodott".

1 8 Az 1830-40-es évektől viszont már rákényszerültek a gondosabb talajelőkészítésre. Ugyanezen a vidéken divatozott a kukorica utáni vetése, a kukoricaszár felszedését az első szántás pótlásaként tekintették, „mintha ősszel már meg lett volna rosszul ugarolva".

19 A repce trágyázatlan földbe vetését azonban nemcsak a gazdag Bánságban (Temes, Torontál megye) és az egy ideig termékeny ártereken űzték, hanem a korszerűtlenül gazdálkodó tőkeszegény nagybirtokokon és paraszti kisgazdaságokban 14. Kémlő 1837. 84. 15. PI VONKAY A. 1854. 386-7. 16. THEGE P. 1856. 373. 17. Pl. Hohenheimből BARTÓK J. 1846. 540, Dél-Németországból PINCKERT, F. A. 1857. 44-6. Általános követelményként GL 1853. 372, KORIZMICS - BENKÖ - MORÓCZ 1858. 51. 18. H. J. 1868. 362. 19. ZSAROLYÁNYI M. F. 1837. 62.