Takács Imre szerk.: A Magyar Mezőgazdasági Múzeum Közleményei 1973-1974 (Budapest, 1975)
Gunst Péter: Kelet-Európa gazdasági-társadalmi fejlődésének néhány problémája (Különös tekintettel az agrárfejlődésre)
a legidősebb fiú örökölte, aki a többi testvért anyagilag kielégítette, s azok vagy elvándoroltak, vagy pedig bérmunkásokká váltak, kezdetben a mezőgazdaságban, később az iparban. Kelet—Európa ipari fejlődése azonban annyira lassú és erőtlen volt, hogy a felesleges népesség a mezőgazdaságban rekedt. A föld öröklése a parasztok körében az arányos szétosztás elvén nyugodott, így e két tényező együttes hatására óriási mértékben felduzzadt a szinte nincstelen, vagy csupán törpeparcellával rendelkező parasztok rétege. Ezek a mezőgazdasági munkák csúcsidejében, aratáskor, behordáskor kaptak munkát a nagybirtokokon, vagy a gazdagparasztok üzemeiben, amiért a létminimumot garantáló természetbeni fizetésben részesültek, de egyébként egész éven át többnyire munka nélkül voltak. Nem is kaphattak munkát, hiszen a gazdaság nem agrár szektorai rendkívül lassú fejlődése következtében ott nem kínálkozott munkalehetőség, de a mezőgazdaságban sem. E létszámban — a népesség általános növekedésének és a rendelkezésre álló földterület végességének következtében — mindinkább növekvő rétegek életüket így csak a hagyományos paraszti keretek között tudták elképzelni, s nagy álmuk az elégséges önálló földtulajdon, vagyis a paraszti lét kiteljesítése lett volna. Egy részük a XIX. század második felében kivándorolt, elsősorban Észak-Amerikába. Ez részben fékezte a társadalmi ellentétek nyüt kirobbanását. Amikor azonban az I. Világháború után a kivándorlás lehetősége megszűnt, a szaporodó milliók számára nem maradt más hátra, mint abban reménykedni, hogy valahogyan otthon juthatnak földhöz. (Ezt az álmot valósította meg az I. Vüágháború utáni évek földreformsorozata Kelet—Európában, amely különösen azokban az országokban, ahol nagyobbarányú földreformra került sor — s ilyen volt a helyzet a Baltikumban, részben Lengyelországban és Romániában is —, egy generációval meghosszabbította ennek a nagy ábrándnak a fennmaradását.) Igy azután nyugodtan mondhatjuk, hogy a földkérdés Európában, mint társadalmi—politikai probléma, tipikusan kelet-európai jelenség (s persze jelentkezik mindenütt, ahol a fejlődés a faluközösségi földtulajdon forma meghatározta szinten haladt.) Nyugat—Európában a paraszti dilemma másképpen vetődött fel. A lakosság mind kisebb része vett részt a mezőgazdasági termelésben, a kifizetődő termelést folytatni képes üzemek nagysága mind nagyobb lett, s az üzem viteléhez mind több tőkére volt szükség. A mezőgazdasági lakosság feleslegesnek bizonyuló része munkát kapott a mezőgazdaság nem agrár szektoraiban, amelyek rohamosan fejlődtek. Ott tehát az agrárkérdés a parasztság, mint társadalmi osztály megszűnésének, a paraszti lét felszámolódásának problémája volt. Kelet—Európában (s a világ többi részén) azonban a mezőgazdaságban rekedt, növekvő müTióknak a lét puszta fenntartásához sem volt más lehetőségük, mint a földreform, a nagybirtokok (bármilyen intenzíven termelő nagybirtokok) lehető legradikálisabb felosztása. Ezek a tömegek (s talán az érdekeiket kifejező poütikusok) sem voltak mindig tudatában annak, hogy ez csak ideiglenes megoldás lehet. Véleményünk szerint az igazi problémát tehát nem a nagybirtokok léte jelentette, hanem az, hogy a gazdaság nem agrár szektorai igen lassan fejlődtek. Éppen a legtipikusabb kelet—európai struktúrát képviselő országokban, Bulgáriában és Szerbiában, ahol a történelem sajátos véletlene folytán a XIX. század folyamán eltűnt a földesúr, s csak a faluközösségek maradtak meg (az eredeti uralkodó osztályt a törökök elkergették, a török uralom alóli felszabaduláskor viszont a török földesurak menekültek el, és ezzel a
