Takács Imre szerk.: A Magyar Mezőgazdasági Múzeum Közleményei 1973-1974 (Budapest, 1975)

Gunst Péter: Kelet-Európa gazdasági-társadalmi fejlődésének néhány problémája (Különös tekintettel az agrárfejlődésre)

azzal a különbséggel, hogy az antik hatás Kelet-Európa nyugati felében talán itt érvényesült a legerősebben, míg Lengyeloiszág nyugati részein, a Baltikumban és Csehországban a német telepes parasztok és városi polgárok voltak a nyugati fejlődési vonal hordozói. (A német kolonizáció a történelem továbbhaladása folyamán sajnálatosan szinte mindenütt a nemzeti kérdés részévé vált. Ennek okai között szerepet játszott a német császárok hatalmi törekvése, majd a Német Lovagrend, a Habsburgok és Hohenzollernek centralizációs politikája, amely mindenütt szembekerült a helyi nemesség és arisztokrácia feudális partikuláris törekvéseivel, s annak ideológiai megfogalmazásával, később pedig, a kapitalista korszakban a nemzettéválást kísérő nacionalista ideológiával. E helyzet ideológiai végkifejlete az egyik oldalon a német kultúrfölény hirdetése, a másikon a német kolonizáció szerepének szinte teljes tagadása a kelet-európai gazdasági—társadalmi fejlődésben. Holott itt csupán arról van szó, hogy Kelet—Európa egyes népei számára a német parasztok betelepülésének formájában jelentek meg Nyugat—Európa gazdasági—társadalmi fejlődésének vívmányai, talán a leglátványosabban pl. a ,,németjogú falvak" formájában.) Igy azután létrejött Kelet—Európa peremterületén egy átmeneti jellegű körzet, amelybe a Baltikumot, Lengyelországot, a Cseh—Morva medencét, Magyarországot és Horvátországot sorolhatjuk. Ezek az országok (Csehország kivételével) a fejlődés kelet-európai jellemzőit mutatják fel, de erőteljes nyugat-európai ráhatásokkal. (Cseh- és Morvaország viszont alapjában a nyugati úton fejlődött, de erős kelet—európai hatások érvényesülésével.) Jellegzetesnek tartjuk, hogy ezek az országok voltak azok, ahol a két struktúra közötti kontaktus egyáltalában létrejött, ahol a fejlődés ugyan a kelet—európai úton haladt, de olyan mértékű nyugat—európai ráhatásokkal, hogy azok sokban módosíthatták az eredeti szerkezetet. Egy-két példa erre: a majorsági gazdálkodásnak az a rendszere, amelyet a nyugat-európai exportlehetőségek hívtak életre, kizárólag ezekben az országokban mutatkozik, itt öltött szélesebb kereteket a robotoltató földesúri majorsági rendszer. Előfordul ugyan más kelet—európai országban is, hogy jogilag sor kerül a robot kiszélesítésére (amiben az is szerepet játszik, hogy ezekben az országokban a termény- és a munkajáradék volt mindig a földjáradék legfontosabb eleme, ezeket még nem váltotta fel a pénzjáradék), de azzal, mint a földesúri árutermelés munkaerő-forrásával, szinte sohasem éltek. Romániában, Belső-Oroszországban pl. a parasztok robotjának növelésére csak a XVIII. sz. végén, a XIX. sz. elején került sor, vagy még akkor sem. Itt a földesurak pénzjövedelmeinek fokozása inkább a különféle földesúri jogok biztosításával, különféle monopóliumok segítségével történt, pl. az italfőzés, a mészárszék, stb. monopóliumával. Magyarországon elsősorban a borkimérési és a húskimérési jogból, a román fejedelemségekben, vagy Lengyelországban a földesúri jövedelmek jelentős része még a XIX. sz. elején is főleg a pálinkafőzési monopóliumból származott. (Jellegzetesen megmutatkozik itt a cseh—morva medence alapjaiban nyugati fejlődési útja. Ott is megtaláljuk ugyan a roboton alapuló majorságokat, de azok termelése nem kivitelre, ahenm a cseh—morva városi fejlődés okozta belső keresletre épült, s ennek megfelelően termelési szerkezete is más volt. Az állattenyésztés vezető ágazata pl. sokáig a tipikusan helyi piacot kiszolgáló halgazdaság volt.) egy lépcső, a nagyobb történeti tájak (Alföld, Dunántúl) vizsgálata. Pedig ennek beiktatása a vizsgálódásokba rendkívül termékenynek mutatkozik.