Takács Imre szerk.: A Magyar Mezőgazdasági Múzeum Közleményei 1973-1974 (Budapest, 1975)

Gunst Péter: Kelet-Európa gazdasági-társadalmi fejlődésének néhány problémája (Különös tekintettel az agrárfejlődésre)

helyenként vezették be, ott, ahol a XIX. század elejétől a lakosság erősebben szaporodott. A föld bősége kétnyomásos rendszerben is biztosította a lakosság megélhetését. S ennek megfelelően primitív munkaeszközök is elégségesek voltak a föld megműveléséhez, sőt hatalmas területeken minden trágyázás nélkül is lehetett termelni, hiszen mód volt arra, hogy néhány év után új földeket törjenek fel, s a korábban megművelt földet pihenni hagyják. A XVIII. századi Nyugat—Európában már többnyire a háromnyomásos rendszer az általános, de sokhelyütt (Angliában, Hollandiában, Belgiumban, ÉszakFranciaországban és Észak-Itáliában) már meggyökeresedett a váltógazdaság is, különösen a nagyobb városok környékén, ami biztosította a termelés megnövekedését és az állattenyésztés ráépülését a szántóföldi takarmány termelésre. Ugyanebben az időben Oroszországban, de szinte egész Kelet—Európában még a kétnyomásos rendszer a túlnyomó, amit azonban helyenként (igen nagykiterjedésű vidékeken!) még megszakít a parlagváltás ősi gyakorlata. A XIX. század második felében Nyugat—Európában már mindenütt uralkodó a modern váltógazdaság, terjed a műtrágya, az új eszközök és gépek sokasága, — Kelet—Európában viszont változatlan a primitív, sok évszázados termelési gyakorlat, a két vagy háromnyomásos rendszer, a házilag készített eszközök, a műtrágya szinte teljes hiánya. Ezeken a területeken a mindenkori értelemben vett modern gazdálkodás módszerei, eszközei, az új növény- és állatfajták csak a legnagyobb üzemekben terjedtek el, amelyek elégséges tőkével rendelkeztek. De még ezekben a földesúri majorságokban sem alkalmazták a Nyugaton kifejlesztett összes technikai vívmányokat, hiszen pl. az aratógépekre a mezőgazdasági túlnépesedés miatt egyszerűen nem volt szükség. Kelet—Európában ugyanis (s nemcsak a 18—20. században, de a középkorban még inkább) a gazdaság nem agrár szektorainak fejlődése rendkívül lassú volt. Hosszú évezredeken át a város nem volt más, mint egy nagyobb lélekszámú település, a városnak mint olyannak szinte minden gazdasági és társadalmi funkciója nélkül. Rendkívül jelentős annak tudatosítása, hogy a történeti forrásokban szereplő városok Kelet—Európában ezekben a századokban nem játszották azt a gazdasági—társadalmi szerepet, mint Nyugat-E^urópában. Ott a városok (akár antik eredetűekről volt szó, amelyekben többé-kevésbé fennmaradt az élet, akár új formációkról) a kezdeti (királyi, földesúri vagy egyházi) adminisztrációs központokból hamar kereskedelmi gócokká, majd ipari centrumokká fejlődtek, amelyek nemcsak a távolsági kereskedelem csomópontjai voltak, hanem az egyes körzetek belső termékcseréjének centrumaivá váltak, majd később ipari jellegű településekké. Városról csak akkor beszélünk Nyugat-Európában, amikor az adminisztratív központokból már ilyen feladatokat lebonyolító települések jöttek létre. A munkamegosztásban betöltött sajátos szerepüknek megfelelően a feudális társadalmon belül a városok lakói saját rendet, a polgárok rendjét alkották. Kelet-Európa városai kialakulásuk után hosszú évszázadokon keresztül őrizték eredeti jellegüket. Ez többféle lehetett. Az első nagyobb várossá vált települések a kontinensen átvezető távolsági kereskedelem csomópontjai voltak, s ez a jellegük tulajdonképpen nem is változott meg. A kontinensen átmenő távolsági kereskedelem jelentősége a felfedezések következtében sem változott (amint pl. Velencéé vagy Genováé sem), csupán ez a kereskedelem az Atlanti Óceán két pontján kibontakozó kereskedelemmel összevetve az idők folyamán másodrendűnek bizonyult. A technikai haladás, a hajózás fejlődése, majd később a