Takács Imre szerk.: A Magyar Mezőgazdasági Múzeum Közleményei 1973-1974 (Budapest, 1975)

Gunst Péter: Kelet-Európa gazdasági-társadalmi fejlődésének néhány problémája (Különös tekintettel az agrárfejlődésre)

termelési rend volt uralmon, azok a vidékek, ahol viszont ez a szerkezet volt uralkodó, aránytalanul nagyok voltak. A Földközi tenger medencéjétől, a Balkán félszigettől Indiáig, Kínáig és Japánig az egész eurázsiai földrészen, valamint Afrikában. A görög civilizáció a terület egy részét ugyan (Nagy Sándor hadjárai révén) igájába hajtotta, de ne gondoljuk, hogy e társadalmak szerkezetén változtathatott volna. A Római Birodalom keleti provinciáiban ez a rendszer ugyanúgy fennmaradt, mint ahogyan korábban is egzisztált a perzsák, médek, vagy hettiták stb. birodalmaiban. A görög társadalom, amely elsőnek hozta létre a föld magántulajdonát, majd a római, s a népvándorlás utáni nyugateurópai társadalmak ettől az általában keletinek nevezett társadalmi szerkezettől gyökeresen különböztek. A Római Birodalom nyugati felének a föld magántulajdonán nyugvó társadalmi rendszerét a germán parasztok, akiknél ugyancsak a föld közös tulajdona uralkodott, nem tudták megváltoztatni, hanem átvették azt, legalábbis a szántóföldekre. Ezzel szemben a legelőre és az erdőre átvitték a maguk közösségi tulajdonát. Ami így e kettő egymásra hatásából végső eredőként keletkezett, vagyis a feudális Nyugat—Európa, az mindenütt az ázsiai faluközösségi rendszer teljes felszámolását jelentette. Itt a paraszt, ha a határhasználat közös rendszere kétségtelenül meg is volt, a földet egyénileg birtokolta, s egyénileg állt szemben urával, szolgáltatásait, vagy azok jelentősebb részét egyénileg teljesítette, s ebből következett, hogy gazdálkodása is minden tekintetben boldogulását segítette. Az a körülmény, hogy a termelés bővítésének eredménye zömében a tulajdona maradt, újabb és újabb erőfeszítésekre ösztönözte, ami végső soron a nyugateurópai fejlődés motorjává vált. A két rendszer közötti egyik fő különbség, hogy a nyugat-európai társadalmak dinamikusak voltak. A faluközösségek keleti rendszere, annak szláv változata is, s a ráépült társadalom egész felépítése viszont a gazdaság és a társadalom statikusságát eredményezte, nem kedvezett a termelés intenzív irányú fejlesztésének. A föld tulajdonosa itt a despotikus uralkodók képében tulajdonképpen az állam volt, az egyes faluközösségek voltak az adózó egységek, amelyek az őket alkotó parasztok adóit (a kollektív felelősség formájában) garantálták az állam számára. Ebben a rendszerben végeredményben az járt rosszul, aki többet termelt, s ez a legfőbb magyarázata annak, miért csupán a termelés adott színvonalának fenntartására, s miért nem bővítésére, intenzitásának növelésére került sor az évezredek folyamán mindenütt ezekben a kultúrákban, Egyiptomtól Kínáig, Elő—Ázsiától Kelet—Európáig. Mert hiszen itt, Kelet-Európa túlnyomó részén is ez volt a földtulajdon rendszere. Ha az orosz krónikákat elolvassuk, jellegzetes képet nyerünk arról, müyen volt a viszony az államhatalmat képviselő fejedelmek és katonai kíséretük, valamint az egyes faluközösségek között, amelyeket a fejedelmek a legprimitívebb módon adószedők útján zsákmányoltak ki. Ez a magyarázata annak is, miért alakult másképpen a feudális társadalom szerkezete Kelet—Európában, mint Nyugat—Európában. Nyugat—Európában a római jog gyakorlatának a felülkerekedése, a faluközösségi földtulajdon rendszerének viszonylag korai felbomlása lehetővé tette azt, hogy a hűbériség áthassa az egész társadalmat, míg Kelet—Európában mindenütt fennmaradt a rendkívül erős központi hatalom (a keleteurópai országok között még Magyarországon is sokkal egységesebb volt az államszervezet, mint Nyugat-Európában), amelytől közvetlenül függött az egész nemesség, és amely ezért mindig sokkal erősebbnek bizonyult nála. A társadalom