Takács Imre szerk.: A Magyar Mezőgazdasági Múzeum Közleményei 1973-1974 (Budapest, 1975)

Lippóczy Norbert: I. Tokaj-Hegyaljáról Lengyelországban 1726-ban. II. A tokaji bor viszontagságos útja Lengyelországban a XVIII. században

sajtár szónak a változata. Közhasználatban volt tehát már Kéler idejében a zsojtár kifejezés Hegyalján. Kéler szerint Tokajhegyalján mintegy 50 féle szőlőfajta volt abban az időben. Mint fontosabbakat a következőket említi meg és ad róluk bővebb leírást. A legkorábban érik a „Góhér", amelynek termése néha a legédesebbek közé tartozik; ugyanilyen a „Budai Góhér" is. Ezek szenvednek a legtöbbet a darazsaktól, de az őrzőktől, sőt az uraságtól is. Mint a legkorábban érő szőlőkben nemcsak a darazsak pákoszkodtak s nemcsak a szőlőpásztor csipkedte, hanem nagyon szívesen látott gyümölcs volt az uraság asztalán is. A muskotályt csak németül nevezi meg és ugyanúgy, ezúttal tekintettel különleges zamatára, szintén mint étkezési szőlőről emlékszik meg róla. Ezek után érik be a „Furmind'' (németes íze van a szó végén a d-nek), amely kerek szemű, sárga és fekete színű szőlőfajta. Ez utóbbi fekete színű szőlőt talán a Tokajhegyalján egri furmintnak nevezett fekete kadarkával tévesztette össze Kéler. A Furmint adja a legtöbb aszuszőlőt (Trucken-Beer) és a legfinomabb, legtartósabb bort. Komoróczy György a varsói főlevéltár 1757-ból származó feljegyzésében találta a Furmint első lengyel említését. A Kéler-féle fajtafelsorolással (1731-ben) a Furmint neve 26 évvel korábban jelenik meg nyomtatásban Lengyelországban. A „Fejér-Szőlő" lédús gyümölcsét mint a szüretre más vidékről látogatóba jött, mit sem sejtő vendégek hashajtóját említi meg és ezzel e fajta mai népi nevét (Fosóka) igazolja jó előre, de abban bizony téved, amikor a belőle szűrt bort a legjobbnak nevezi. E két utóbbi szőlőfajta bogyóiban találunk szerinte aranyat, amely vagy a magvakban mutatkozik, vagy pedig a bogyók héjának felületén jelenik meg kiizzadás formájában. Kéler e megállapítása megfelel a kor ismeretei színvonalának, e kérdésben vallott tudományos állásfoglalásnak. A „Hárslevelűt" szeplős szemű, finom (delicate) fajtának nevezi; ugyané kifejezéssel illeti mind aszuszőlőjét (delicate Trucken-Beer), mind a belőle készült zamatát és illatát. Kiemeli még a kerek, zöldszemű, édes „Királyédest", míg a „Fajtalant" a legterméketlenebb fajták közé sorolja. A „Bogárt" zöldes-fekete és gesztenyepiros hosszúkás bogyóival a legnagyobb szemű és fürtű szőlők közé sorolja, de mint írja, csak eltenni való, étkezési szőlő. E fajtát „Ramanyónak" vagy „Ökörszemű szőlőnek" is hívják. Megnevezi még a sem jó bort, sem pedig étkezésre alkalmas gyümölcsöt nem adó „Rósa" fajtát, valamint a „Gerzet" és „Porcsin" fajtákat, melyek a legrosszabb borukkal tűnnek ki. Akinek a szőlőjében e fajták vannak többségben, — mint írja — az ilyen tulajdonos vagy igen nagy úr, tehát azt sem tudja mije van vagy értelmetlen „negligant". Talán a legtalálóbb és legérdekesebb nevű szőlőfajta Kéler felsorolásában a „Gazdát biztató", mely virágzásakor nagyon gazdag terméssel hiteget, de már az elvirágzással eltűnik a nagyszerű szüret reménysége teljesen. E sorok írója semmiféle rendelkezésére álló ampelográfiában sem talált reá a „Gazdát biztató" fajta nyomára, sőt mint a nép ajkán élő kifejezésről sem hallott soha. E haszontalan fajtát minden valószínűség szerint értéktelensége tüntette el nyom nélkül. A tömött keményfürtű „Gadarka" nevében ismét németesen hangzik a G-re felcserélt K.