Balassa Iván szerk.: A Magyar Mezőgazdasági Múzeum Közleményei 1969-1970 (Budapest, 1970)

Balassa Iván: A magyar ekés földművelés kezdetei

hosszú sarlót a 950 körüli évekből.

140 Mindezek kultikus jelentőségükön túl arra is mutatnak, hogy a sarlót a magyarok is kétségtelenül használták. A XI. században a feljegyzések már széles körű ekés földművelésről vallanak, de mindezt régészeti lelettel csak egy esetben lehet alátámasztani. Az ágyeke kétségtelen bizonyítéka csak a XIII. sz. első feléből került elő, míg az első csoroszlyát ugyanez évszázad második feléből ismerjük, ha a nem eléggé biztos adatolású leleteket nem számítjuk. Mindezt rendkívül nehéz összeegyeztetni azzal, hogy az oklevelek az ország különböző részéről említik az eke használatát és a fogatolás menynyiségéből kétféle nagyságú ekére következtethetünk. Ezeket az ellentmondásokat egyelőre nem sikerül feloldanom. Kétségtelen azonban az, hogy a keleti szlávok földművelése a IX. században sokkal magasabb fokon állott, mint a Kárpát-medence szláv lakosságáé. Míg az előbbi helyen nagy mennyiségben találtak szimmetrikus és aszimmetrikus ekevasakat, addig a Kárpát-medencében mindössze Zala váron került elő egy valószínű IX—XI. században használt ekevas, mely minden bizonnyal szláv eredetű.

141 Igazat kell adni Szőke Béla megállapításának, hogy a honfoglaló magyarság régészeti emlékanyagában van egy jelentős réteg, mely a köznépet képviseli. Ez a délorosz ligetes-steppén már kialakult és mint egységes műveltségi szint jelentkezik a Kárpát-medencében. Hordozói már a X—XI. században nem voltak nomád állattenyésztők.

112 Ha mindezeket, a küTönböző tudományszakok területéről származó, a magyarság korai ekés földművelésére vonatkozó adatokat összevetjük azzal a ténnyel, hogy a magyarság a Kárpát-medencében viszonylag gyorsan a letelepült földművelőállattenyésztő életmódra tért át és ez anyagi kultúrájának különböző területein is kimutatható, akkor ezt csak úgy magyarázhatjuk, hogy földművelési ismeretei már korábban is meglehettek. Ha ez nem így lenne, akkor azoknak a nomád népeknek a sorsára jutottunk volna, melyek a magyarság megtelepülése előtt vagy után a Kárpát-medencébe kerülve megsemmisültek vagy felszívódtak. A fentiekben a magyarság őstörténetét csak egyetlen szempontból: az ekés földművelés oldaláról igyekeztem megvilágítani, lemondva arról is, hogy a földművelés egészéből vonjak le következtetéseket. Mindenesetre már ez a kísérlet is elegendő arra, hogy a lehetőségek mellett a kutatás elégtelenségéből adódó hiányosságokat is megmutassa. Ezek felmérésével olyan területekre lehet a jövendő kutatást irányítani, melyekből már most érdemes néhányat megemlíteni. A jövendő vizsgálatokat a földművelés egészére ki kell terjeszteni. így többek között nem lehet csak azzal megelégedni, hogy csak a magyar szakterminológiát elemezzük részleteiben, hanem vallatóra kell fogni azon népek földművelési elnevezéseit, kifejezéseit, melyek valamikor a magyarsággal kapcsolatban állottak. Természetesen ezt a munkát elsősorban az élő nyelvekre lehet alapozni, de sajnos a velünk egykor érintkező különböző török nyelvek legnagyobb része eltűnt. Bizonyos segítséget jelent azoknak a nyelveknek tanulmányozása is, melyek velünk egyidőben vagy későbben érintkeztek ugyanazokkal a népekkel, mint mi. E munka során minden bizonnyal egész sor olyan szakkifejezés kerül felszínre, amit az össze140. Tocik, A.: Altmagyarische Gräberfelder in der Südwestslowakei. Bratislava, 1968.18 — 19. p. és IX. tábla 13. Erre az adatra Fettich Nándor hívta fel a figyelmemet, amit ezúton is megköszönök. 141. Sós Ágnes: Die Avisgrabungen Géza Fehérs in Zala vár. Budapest, 1963. 67 — 68. p. XC. tábla. 142. Szőke Béla: A honfoglaló és kora Árpád-kori magyarság régészeti emlékei. Régészeti Tanulmányok I. Budapest, 1962. 101. p. 5 Magyar Mezőgazdasági Múzeum Közleményei 65