Balassa Iván szerk.: A Magyar Mezőgazdasági Múzeum Közleményei 1969-1970 (Budapest, 1970)
Hoffmann Tamás: A kora-középkori agrárforradalom
általában nem látszottak gazdaságosnak, mihelyt a kolóniák és nem a civilizációs központok népességének ellátásáról volt szó. Egyetlen kiút bizonyult járhatónak, ha valamennyi fogyasztóréteget és -csoportot anyagilag érdekeltté tesznek a javak előállításában, és nem gondoskodnak — mint régebben —• csak silány minőségű ellátásukról, ahogyan ez szokásos volt rabszolgák alkalmazása esetén. Maga a változás természetesen nem hozhatta meg a szabadságot. Mindössze arról volt szó, hogy a felszabadított rabszolgák maguk élelmezték magukat és ezt megvalósítandó, kisebb gazdaságokhoz jutottak. Am ezekben a gazdaságokban már előállíthatták mindazt a mezőgazdasági terméket, ami a földesúri nagyüzem gazdálkodásában korábban bevált és ezt a termelést jobb minőségű szerszámokkal, iparcikkekkel bonyolíthatták le, mint valamikori szabad, barbár őseik, vagy ugyanilyen állapotban megmaradt szomszédaik. A termelőerők gyarapodását az a gazdasági hanyatlás is szolgálta, melynek során — az iparcikkek iránti kereslet csökkenésével — maguk az iparosok is kénytelenek voltak paraszti foglalatosságra adni magukat. Az ipart most már a mezőgazdaság holtidényében űzték, akár az egykori barbár faluban, de jóval magasabb technológiai színvonalon. Ezek szerint a technológia tökéletesedése és a termelőrétegek társadalmi helyzetének javulása mellett az üzemszervezet átalakulása is hatótényezője lett a haladásnak. A gazdálkodásnak ez az új módja, bár eredőit tekintve a barbár parasztfalu teljesítményeire, ill. a római földesúri magángazdálkodás rabszolgák nyújtotta produkciójára épült, egészében véve mégis teljesen különbözött azoktól. 10 Az üzemszervezet új, tökéletesebb volta a mezőgazdaság és az ipar egységéből adódott. Ezt az egységet ugyan ismerte a barbár falu is, de jóval alacsonyabb technológiai színvonalon tudta csak kezdetlegesebb társadalmi szervezettségével kiszolgálni. Másfelől viszont a római földesúri magángazdaság csak az árugazdaság általános hanyatlása következtében valósította meg ezt az egységet, döntően foglalkoztatott munkaereje társadalmi státusának átalakítása révén. Üj módon gazdálkodtak tehát Európában, bár letagadhatatlan, hogy ez az új üzemszervezet még egészen elenyészően csekély részét hódította meg a kora-középkori kontinensnek. Nagyon valószínű, hogy az i. sz. I. évezred második felében ínég csak a Rajna és a Szajna, ill. a Loire között stabilizálódott, jóllehet sporadikusan már kiterjedt Dél-Franciaországra, Svájcra, Észak-Itáliára és az Ibériai-félsziget egy részére. Bár terjeszkedésének úgyszólván nem is lehetett akadálya, reprodukciója és különösképpen térhódítása rendkívül nehézkesen haladt előre, s ez gazdasági adottságaiból magyarázható meg. Tudniillik az ipar és a mezőgazdaság üzemszervezeti egységét a barbár múltú parasztgazdaság csakúgy megvalósíthatta, mint az egykori civilizáció történelmi letéteményese: a földesúri magángazdaság. Nagyon fontos, hogy az áruforgalom — vázolt okok miatt bekövetkezett —• hiánya egyenesen megkövetelte, hogy a parasztgazdaság és a földesúri magángazdaság egyaránt megvalósítsa. Persze nem egyformán, mivel —- méreteit tekintve — különböző nagyságúak állóalapjaik. Ebből következően — a parasztgazdasághoz viszonyítottan — jóval bonyolultabban funkcionáló munkamegosztás eleve nagj^obb méretű és változatosabb ipari tevékenységet folytató üzemmé avatta a földesúri magángazdaságot, s az nagyobb tömegű és jobb minőségű terméket állított elő — különösen iparcikkekben. Az így előállott különbségeket a tulajdonviszonyok is szentesítették. Abban a társadalomban ugyanis, amely a javaknak közvetlen, a termelőktől végrehajtott fogyasztására rendezkedett be, az ipar + mezőgazdaság egységén nyugvó üzemszer10. Stevens: i. m.
