Balassa Iván szerk.: A Magyar Mezőgazdasági Múzeum Közleményei 1969-1970 (Budapest, 1970)

Pintér János: Az egri főkáptalani uradalom mezőgazdálkodása az 1928— 1929. években

volt: amikor kikelt a növény, sarabolták, ha már négy levele volt, egyelték, ill. újból kapálták, ezt követte a mélykapálás. Kukoricából egységesen a Fleischmann lófogú fajtát termesztették. A kukorica vetésterületét fokozatosan növelték, ez elsősorban a szépen gyarapodó sertésállomány szükségleteivel magyarázható. Központi utasításban határozták meg a kukoricatermesztés legfontosabb teendőit. Ezek szerint: a vetőmag-mennyiség 15 kg/kh, a sortávolság 72—75 cm, a magnak 8—-10 cm mélyen kellett a földbe kerülnie. Amikor a kukorica elérte a 10—-15 cm-es magasságot, az egyelés, ill. ezzel párhuzamosan az első saraboló kapálás következett. A gyomosodás fokozódásával következett a mélykapálás, fattyazással egybekötve, majd az úgynevezett gazoló kapálás. Ezeken kívül 3—4 alkalommal történt lókapálás, gyomtalanítás és porhanyítás céljából. A hüvelyesek termelése ekkor még jelentéktelen, csak lencsére szorítkozott, a következő években viszont számottevően fellendült, elsősorban a borsó termesztése révén. Ezt bizonyítja az Országos Mezőgazdasági Címtár is, mely a nagyobb lencsetermelő gazdaságok (Bogács, Szihalom)

36 mellett, Ároktőt, Bogácsot és Egert említi mint jelentősebb borsótermelő gazdaságokat.

37 Kereskedelmi és olajos növények közül csak a kender, a dohány, valamint a repce termelése volt jelentősebb, de utóbbinál a fagykárok évről évre 50—90%-os pusztulást okoztak. A szálas takarmányok a szántóterület mintegy 1/5-ét foglalták el

38 lucerna, bükköny, csalamádé, lóhere sorrendben, később a lóhere aránya megnövekedett a lucernáéval együtt. A zöldtakarmányozáshoz szükséges csalamádé nyerésére egy-egy gazdaságban több helyen is vetettek kukoricát, ez a jelentős számú állatállomány téli takarmányozását komoly mértékben megkönnyítette. Ha összevetjük az uradalom egyes gazdaságainak termésátlagait (5. táblázat), azonnal szembeötlik, hogy a gazdaságok között termények szerint és összesítve is jelentősek az eltérések. Ez a jelenség a talajviszonyok különbözőségének, valamint az időjárási viszontagságoknak figyelembe vétele mellett már nem olyan kirívó. Az uradalom termésátlagai, az egy cukorrépa kivételével, az országos átlag alatt maradtak, de ez természetes, hiszen hogyan is versenyezhetett volna a sokszorosan jobb talaj- és éghajlati viszonyokkal vagy termeléstechnikai előnyökkel rendelkező dunántúli nagybirtokokkal, melyek egy egészen más — fejlettebb - fokot képviseltek a korabeli Magyarország agráréletében. Ezt tárja elénk a ü. táblázat, melyből azonban az is kiderül, hogy az Alföldhöz viszonyítva alig van lemaradás, sőt helyenként a főkáptalani átlagok meghaladják az alföldi terület átlagait. Borsod és Heves megye 1000 kh feletti birtokait figyelembe véve pedig — e megyék területén feküdt a főkáptalani gazdaságok túlnyomó többsége —, az uradalmi termésátlagok mindenütt meghaladták a megyei átlagokat. A terménybetakarításokat általában szerződött munkásokkal végeztette el az uradalom, akik Egerből vagy Egyckről jöttek aratásra és cséplésre 22—22 párból álló csapatokkal. Polgárról is szerződtettek munkásokat, de csak aratásra. Általában 10 kh-ra számítottak egy pár aratót, akiknek napi teljesítménye 1/2—1 hold között mozgott, 12—14 órás napi munkaidő mellett. Az aratók részesedése 14% volt abból a terményből, amivel dolgoztak, a következő megoszlásban : aratórész 10%, hordás 0,5%, cséplés 3,5%. Az aratórész hordása és cséplése az aratás befe36. OMC IV. kötet 394. p. 37. OMC IV. kötet 382-383. p. 38. A 11. jegyzetben idézett forrás 15. p.