Balassa Iván szerk.: A Magyar Mezőgazdasági Múzeum Közleményei 1969-1970 (Budapest, 1970)
Für Lajos: Az állattenyésztés szerkezeti átalakulása a századfordulón
A statisztikai adatok szerint korszakunkban végig ti,4 millió körül mozgott a sertések darabszáma. Első pillantásra meglepőnek tűnik, hogy amíg számuk 1870től 1895-ig 3,5 millióról 6,5 millióra emelkedett 40 , a változásoknak oly sok jelét mutató századfordulón darabszámuk stagnálni látszott. A két század fordulópontján a kortársak egyenesen hanyatlásról beszéltek. Okait az 1895-ben valósággal kirobbant sertésvész rettenetes pusztításaival (a hivatalos kimutatások szerint az első világháborúig 4,5 millió hullott el a betegségben, s a vész kitörése után a nagyüzemek jó része tudatosan is felhagyott a sertéstartással), a gazdálkodás belter jesedésével — elfogytak az ugarok és legelők, kipusztulóban a makkontermő tölgyesek —, tehát az extenzív tartásmód szűkülésével magyarázták elsősorban. ,,Húsz—harminc évvel ezelőtt — írta Kovácsy Béla 1901-ben — az országnak csaknem egész sertésállománya makkon telelt, addig ma talán néhány százaléka jut makkhoz." Rámutattak azonban arra is, hogy a tejtermelés fellendülésével Európaszerte csökkent a zsír utáni kereslet, ugyanakkor Németországban, ahová exportunk zöme irányult, sokat haladt előre a sertéstenyésztés, s ráadásul ugyanott a sertésvész kitörése után a magyar exportáruk előtt lezárták a vám sorompókat. 47 Végül azt sem szabad elfelednünk, hogy a hivatalos statisztikák éppen a sertésállomány esetében tükrözik a legkevésbé a tényleges állapotokat, minthogy a ,,vagyonrejtegetésre" itt nyílott a legnagyobb lehetőség. A valóságban tehát lényegesen több sertést tarthattak az országban, mint amennyi az összeírok lapjaira felkerült.^ Ha az állomány feltételezett darabszáma nem is, annál inkább változott a minősége. Az alapvető változások három főbb területen zajlottak: a fajtacserélődés, a tartásmód, s a külön iparággá fejlődött hizlalás síkjain. A döntőleg makkon, vagyis extenzív keretek közt tartott ősi sertésfajtákból (a bakonyi, szalontai, réti és lengyel sertésekből) korszakunk végére jóformán hírmondó sem maradt, a Balkánról felnyomuló mangalica zsírsertés néhány évtized leforgása alatt, már az 1890-es években, teljesen kiszorította a tenyésztésből őket. Hódításuk első főbb területe — nem véletlenül — az ország kukoricát termelő déli övezete volt, a területhez viszonyított számuk itt maradt a legsűrűbb mindvégig. Érthető, hogy a fajtacserélődés épp a legmozgékonyabb, a változásra biológiai okoknál fogva is leginkább alkalmas háziállat-fajunknál vett teljes fordulatot. A mangalica zsírsertés mellett azonban a kiegyezést követő évtizedek során megjelent a piaci igényekhez és a belterjesebb gazdálkodáshoz még jobban igazodni tudó angol eredetű hússertés (yorkshire-i, berkshire-i). Ha térhódításuk gyorsaságban nem is követte a mangalicáét (a propaganda jóval nagyobb volt az elért eredménynél), részarányuk mégis fokozatosan emelkedett: 1884-ben az állománynak 10, 1895-ben 15, 1911-ben már 20%-át tette ki. 49 Útjuk a nyugati országrészeken át vezetett az ország belső tájai felé, elsősorban a nagyüzemekben tenyésztették őket. Mind a tenyésztésben, mind a tartásmódban az intenzívebb formák jutottak szóhoz. A mangalica, majd a hússertés a réginél jóval igényesebb, intenzívebb tartásmódot követelt. Korszerűbb sertésólak épültek nemcsak a nagyüzemekben, de a kisparaszti gazdaságokban is. A legeltetés, a kondába járatás (csűrbeli tartásmód) ugyan továbbra is megmaradt, a makkon való hizlalás azonban mindinkább 46. Tormay Béla: Sertéstenyésztés. Magyarország földmívelése. 1896, 252. p. 47. Kovácsy Béla: Magyarország sertéstenyésztésének jövője. Mezőgazdasági Szemle, 1901. 2-5. p. 48. Vomer Béla: A sertés Magyarországon. Bp. 1901, 217 — 219. p. 49. A magyar korona ... a 3. jegyzetben i. m.III. — MSK Új sor. 45. k. — Éber Ernő: a 14. jegyzetben i. m. 342-343. p.
