Balassa Iván szerk.: A Magyar Mezőgazdasági Múzeum Közleményei 1969-1970 (Budapest, 1970)
Takács Imre: Az erdészet fejlődése Magyarországon 1880-ig a jogszabályok tükrében
községeket, az egyházi testületeket és személyeket, a köz- és magánalapítványokat, a hitbizományokat, a közbirtokosságokat, a volt úrbéres birtokközösségeket, valamint a bánya- vagy iparvállalat céljára alapított részvénytársaságokat, hogy erdeiket, bármely kategóriába tartozzanak is azok fekvésük, ill. talajuk szerint, hatóságilag jóváhagyott üzemterv szerint kezeltessék, s evégből szakképzett erdőtiszteket és erdőőröket alkalmazzanak. 95 Végül az említett korlátolt forgalmú erdők tulajdonosai által a saját erdeikben elkövetett tilos cselekmények vagy mulasztások („erdőrendészeti áthágás"-ok) tényálladékának maghatározásával, ill. a bírságolás jogalapjának megteremtésével és az eljáró hatosigok kijelölésével gondoskodott az új erdőtörvény arról, hogy a szóban levő erdőkben az okszerű erdőgazdaság követelményei tulajdonosaik esetleg eltérő szándékának ellenére is érvényesüljenek. Nem terjedt ki az 1879: XXXI. tc. gondoskodása még az említett korlátolt forgalmú erdők tekintetében sem a gazdasági fejlődés további feltételeinek megteremtésére. Ennél is nagyobb hiányossága volt, hogy az egyéni magántulajdonban volt erdők okszerűtlen használatát vagy akár azok kiirtását is csak abban az esetben akadályozta meg, ha véderdőnek minősültek. A korszellem nem tette lehetővé, hogy a törvényhozás a közérdekű erdővédelem terén az előadottaknál tovább lépve, a más gazdasági művelésre alkalmas talajon álló, egyéni tulajdonban volt erdők kötelező fenntartása, ill. felújítása iránt is rendelkezzék. * Történetünk első kilenc évszázadának főbb erdészeti jogszabályain végigtekintve felmerül a kérdés, mekkora befolyást gyakoroltak azok Magyarország erdőgazdaságának alakulására. Elérte-e vajon az 1880 előtt keletkezett magyar erdőjog célját: az egykor hatalmas erdővagyon konzerválását, az erdők eredeti állományainak mennyiségi és minőségi fennmaradását? Erre a kérdésre nem könnyű elfogadható választ adnunk. Mint a hasonló kérdésfeltevésnél általában, itt sem tudhatjuk, hogy miként alakult volna erdeink sorsa közelebbről, ha az államhatalom azokat az elmúlt évszázadokban nem részesítette volna védelemben. Bizonyos, hogy a teljesen szabad erdőpusztítás rendkívül nagy mértékben apasztotta volna erdeink állagát, és az értékesebb fafajok soron kívüli kitermelése következtében rontotta volna az erdők faállományainak minőségi összetételét. Csak hozzávetőlegesen is lehetetlen azonban megmondani azt, hogy a feltételezett esetben mennyi és mi maradt volna a régi erdőkből az utókorra. Megnehezíti az önmagunknak feltett kérdés megválaszolását az is, hogy a magyar erdővagyon területi kiterjedésére a XVIII. sz. végéig nincsenek számszerű adataink, még kevésbé rendelkezünk megbízható adatokkal a XIX. sz. előtti erdők minőségére nézve. Ilyeneket hiába keresünk akár a korabeli szerzőknél, akár később Wemelnél vagy a köztörténetíróknál. Csupán azzal az általánosságban tett, gyakran visszatérő megállapítással találkozunk az irodalomban, hogy az ország középmedencéjét körülölelő hegyvidékeket, valamint a Dunántúl, Erdély és Horvát-Szlavonország nagy részét az erdőségek összefüggő láncolata borította. Ezzel szemben a XIX. századi leíró geográfiai statisztikusok által saját korukból publikált állományadatok egybevetésével már juthatunk bizonyos következtetésre a hazai erdők 1800 utáni állagára vonatkozóan. Lassú István szerint a magyar-, horvát- és tótországi (szlavóniai) erdők a múlt század első felében 11 101 208, az 95. Ezzel az 1879. évi erdőtörvény az erdők 67%-át helyezte állami felügyelet alá. Bedő Albert: Magyarország erdőségei. Bp. 1885. 8. p.
