Balassa Iván szerk.: A Magyar Mezőgazdasági Múzeum Közleményei 1969-1970 (Budapest, 1970)
Donáth Ferenc: A negyedszázados földreform
épülettől, az általuk létesített ültetvénytől estek el. Az 1946. évi IX. tc. a kisbérlők javára újból szabályozta a kérdést, de ennek ellenére a viták nehezen jutottak nyugvópontra. Gyakran még hevesebbek és hosszan tartóbbak a szomszédos községek földigénylői közötti viszályok. A viták magja az esetek többségében az volt, hogy egy vagy több község földigénylői igényt emeltek a szomszédos község határában fekvő uradalmi földre. Leggyakrabban azon a címen, hogy ők dolgozták. Ám az érvelésnek olyan gazdagságával sehol nem találkozunk a földelosztási vitákban, mint a szembenálló községek beadványaiban. A községek közötti makacs nézeteltérések nehezítették több helyütt leginkább a reform befejezését. A nagybirtok felosztása körüli viszály 1945 tavaszán csak szórványos jelenség volt. Amikor azonban 1946 elején mindenki számára nyilvánvaló lett, hogy a földosztás nem pünkösdi királyság, hogy a kiosztott földet a juttatottaktól visszavenni nem lehet, a juttatott föld becse hirtelen megnőtt. Olyanok is igényt tartottak rá, akik 1945-ben tartózkodtak. A hadifogságból visszatérőkkel — akiknek nem mindenütt tartalékoltak földet — megnőtt a föld újraosztását követelők serege. 1946ban ez, a helyi pártszervek által is szított mozgalom, okozott legtöbb gondot a reform végrehajtóinak. A szegényparasztok vitáitól kísérve alakultak ki a reform impozáns méretei. A földigénylők túlnyomó többsége földet kapott. 750 000 igénylőből a bizottságok 663 000-et találtak jogos igénylőnek, s közülük 642 000 részesült földjuttatásban. Éspedig nemcsak nadrágszíj-parcellát kapott, mint az 1920. évi földesúri reform során. A demokratikus földreform átlagjuttatása 5,1 hold volt! Ez az átlag már önmagában mutatja, hogy a juttatottak zöme kedvező alapot kapott ahhoz, hogy kiemelkedjék régi nyomorúságából. Elsősorban illik ez a megállapításunk arra a közel 1J4 millió törpe- és kisbirtokosra, akik átlagosan 4 holdat kaptak korábbi tulajdonukhoz. Annak a középparasztosodási folyamatnak, amely a reform egyik fontos eredménye volt, derékhada a korábban kisparcelláikon nyomorgó félproletárokból került ki. Helytálló ez a megállapításunk a volt gazdasági cselédekre is, akik átlagosan a legtöbb földet kapták, ha a kisszámú képesített gazdát figyelmen kívül hagyjuk. 110 000 gazdasági cseléd átlagosan 8,4 holdat kapott. A valamivel több, mint 1 j4 millió mezőgazdasági munkcis átlagos juttatása 4,9 hold volt, s mivel vidékenként ez az átlag nagy különbségeket takart, a munkások egy része továbbra is vállalt munkát, míg más része elégséges földet kapott a család munkaerejének foglalkoztatására és az önálló gazdálkodásra. A reform az említetteken kívül 22 164 szegődményes és falusi kisiparosnak kereken 54 ezer holdat, 1256 képesített gazdának 14,5 ezer holdat, 1164 erdészeti alkalmazottnak pedig kereken 7 ezer holdat juttatott. Egyéni juttatás tárgyát képezte a nagybirtok élő és holt felszerelése. Mivel a háború következtében a nagybirtok állatállománya elveszett, csak kevés állatot kaptak a földhöz juttatottak. Kedvezőbb volt a helyzet a holt felszereléssel. A nagyobb gépek (traktor, cséplőgép) csakúgy, mint a nagybirtok mezőgazdasági ipari üzemei és műhelyei, a juttatottak szövetkezeteinek tulajdonába kerültek, ám mintegy 160 000 db kisebb talajművelő gép és eszköz, továbbá 250 ezer db egyéb gép jutott túlnyomórészt a szegényparasztok egyéni tulajdonába. Természetesen egyénileg juttatták a házhelyeket. Kereken 375 ezer házhelyet osztottak ki a reform során, ebből 50 ezret városokban. A házhelyrendezés nagy arányáról vall, hogy az országban minden 100 falusi lakóházra 25,5 kiosztott házhely jutott.
