Matolcsi János szerk.: A Magyar Mezőgazdasági Múzeum Közleményei 1967-1968 (Budapest, 1968)

Takács Imre: A mezőgazdaság irányításának jogforrásai, intézményei és szervei Magyarországon (1889—1919)

az utóbbi a Királyhágón inneni területre egységesen szabályozta az akkor már szinte áttekinthetetlen birtokrendezési, arányosítást, illetve tagosítási eljárást. Mindkét törvény javaslatát az igazságügyminiszter terjesztette elő a Képviselőházban, de azok alkotását a földművelésügyi miniszter szorgalmazta, és az előmunkálatokban az ő szakértői is közreműködtek. A két törvény csak az alapelveket rögzítette, a bonyolult tagosítási eljárás részleteit igazságügyminiszteri rendeletek (500/1908.

1. M., 1200/1908.

1. M., 20/1909.

1. M., 30/1909.

1. M.) szabályozták. A tagosítási törvények bírói hatáskörbe utalták az eljárás lefolytatását, előzően azonban a földművelésügyi miniszternek kellett megállapítania, hogy a tagosítás gazdasági szempontból adott esetben hasznos és célszerűen megvalósítható-e vagy sem. Ehhez képest az érdekelt birtokosoknak kisebb vagy nagyobb hányada határozhatta el, hogy legyen-e a község határában tagosítás; annak keresztülvitelét többnyire a módosabb parasztok kívánták,

5 bizonyára a nagyobb üzemterületük adta nagyobb lehetőségek jobb kihasználása végett. A hosszadalmas és drága korábbi eljárás helyett a tagosítás ezután kb. két év alatt a nagy határú községekben is befejeződhetett, s költségeihez az állani is hozzájárult, mégis nehezen oldódott fel a nép bizalmatlansága. Messzebbmenő kényszerszabályozásnak azonban nem lett volna sok értelme addig, amíg fennállott az örökösödési jogban és szokásokban mélyen gyökerező reálosztásos rendszer, amely egy-két nemzedék alatt újra elaprózta volna a nagy költséggel és nem kevés társadalmi nyugtalanság okozásával kialakított egészségesebb birtoktagokat. Hivatalos megállapítás szerint Magyarország és Erdély több mint 12 500 községéből az 1912. év elejéig több mint 9 000-ben még nem tagosítottak. Szántóföldi nörénj/fcnnr.-fztés A mezőgazdaság fejlesztésére irányuló törekvések rendszerint az agrártermelés alapjából, a növénytermesztésből indulnak ki. Nálunk is először arra figyelt fel a kormányzat. A szántóföldi növénytermesztést számos intézmény szolgálta : az állami vetőmagvizsgáló állomások, a magyaróvári növénytermelési és több más kísérletügyi intézet, a szakoktatás intézetei, 1908-tól kezdve szaktanácsaikkal az állami gazdasági felügyelők. A nemesített műveleti növények elterjesztése céljából a földművelésügyi miniszter 1896-tól kezdve évről évre intézkedett, hogy a kisebb gazdák az állami ménesbirtokokon, a gödöllői koronauradalomban, a gazdasági akadémiák (tanintézetek) és a földművesiskolák gazdaságaiban termett minőségi vetőmagból napiáron vásárolhassanak. Községeknek, gazdaköröknek elemi csapás (tűz, árvíz, jégeső stb.) esetében a minisztérium vetőmag beszerzésére a költségek 15—30 %-a erejéig államsegélyt engedélyezett, de általában véve is támogatta a vetőmag felújítását.

6 A mélyművelés meghonosítása végett a gőzekeszövetkezetek 1904-től kezdve kedvező feltételű kölcsönhöz juthattak. Helyet kapott a termelési politikában a kender- és len- (1904: XIV. te), a sörárpa-, a komló- és a burgonyatermesztés is. Utóbbit 1905-től kezdve irányította a földművelésügyi kormány.

7 A növénytermesztés fejlődését a termőterület, főként a szántóföld gyarapodása és a termésátlagok emelkedése mutatja, Mag3^arország termőterülete a XIX. század második felében végrehajtott ármentesítések, lecsapolások és futóhomok-megköté5. Simonffy Emil: A parasztföld és a tagosítás. (Aparasztság Magyarországon a kapitalizmus korában 1848—1914. Szerk. Szabó István. Bp. 1965.1. köt. 248. p.) 6. Hampel Antal: Magyar földmívelésügyi közigazgatás. Bp. 1913. 797. p. 7. Bittern Miklós: Növénytermesztési politika. Magyaróvár. 1938. 99. p.