Matolcsi János szerk.: A Magyar Mezőgazdasági Múzeum Közleményei 1967-1968 (Budapest, 1968)

Balassa, Iván: A magyarországi faekék főbb típusai a XVIII—XIX. században

Mielőtt azonban az egyes típusokat részletesebben bemutatnám, vessünk egy pillantást arra, hogyan is készült a faeke fa váza és a hozzátartozó két vas alkatrész : az ekevas és a csoroszlya. Ennek nagy vonalakban történő felvázolása azért is kívánatos, mert az ekékkel foglalkozó hazai és külföldi munkák e fontos kérdésről vajmi keveset vallanak. A faeke vázának elkészítésében háromféle lehetőségre utalnak a források, és helyenként az átöröklődött paraszti emlékezet. A parasztok, ahol erre megfelelő anyag, főleg bükk, nyír, gyertyán, újabban akác állott a rendelkezésre, maguk is elkészítették, elsősorban saját használatukra. így pl. Erdély különböző részein sokan kifaragták az eke testét és legfeljebb csak a talyigakerekek megmunkálását bízták a kerékgyártókra.

20 Hasonlóképpen volt ez az Abaúj megyei Kishutában és környékén,

21 vagy Kiskunhalason,

22 és a dunántúli Őrség falvaiban.

23 A magyar nyelvterület különböző részeiről származó adatok azt bizonyítják, hogy ott, ahol a famegmunkálás a parasztság mindennapos foglalkozásához tartozott, ott csaknem mindenki az ekét is elkészítette a maga számára vagy azok részére, akik a faluban a faragáshoz kevésbé értettek. A fában gazdag vidékeken azonban számos olyan falu akadt, ahol a szegény és a téli időben különösen ráérő emberek tömegesen foglalkoztak ekefaragással. Kora tavasszal ezek messze szállították portékájukat, hogy még a tavaszi szántás megindulása előtt tudják azt értékesíteni. A Tiszántúl déli részét, főként Békés megyét, ekével, de más gazdasági szerszámmal is (pl. fogas- és vesszőborona) az erdélyi mócok látták el. Legszívesebben az őszi és a tavaszi vásárokat keresték fel, de sokszor el sem jutottak odáig, mert menet közben sikerült portékájukon túladni. Többnyire búzáért vagy más gabonaneműért cseréltek, pénzért csak elvétve adtak el. Az eke talpának elejét kiképzetlenül hagyták, hogy azt a már meglevő ekevashoz lehessen alkalmazni. Ilyen példányokat múzeumaink ma is őriznek.

24 Baranya megyében a Mecsek hegység falvainak lakói híres ekekészítők voltak. Nemcsak a Duna—Tisza közének déli részét látták el, hanem a Tisza balpartján levő nagy városokban is tőlük vásároltak (pl. Szentes, Hódmezővásárhely stb). A keresletnek megfelelően készítettek egyfából készült szarvtalpas ekéket vagy olyanokat, melyeknek szarvát a talpba csapolták bele.

25 Tiszántúl középső részébe, különösen Bihar és Hajdú megyébe a Nagyvárad környéki faragó falvak hordtak faeke vázakat. Ezek közül különösen Szentjános és Árpád emelkedett ki, ahol természetesen ekén kívül más gazdasági szerszámok is készültek.

26 A Tiszántúl északi részét, a Tisza közelében levő falvakat az Ung és Bereg megyei faragók látták el ekékkel. így pl. Szabolcs megye egyes részeire a Bereg megyei Nagydobronyból szállították az ekét, amit a helyi kovácsok vasaltak fel. Az észak20. ifj. Kós Károly: i. m. 14—1G. 21. Bakó F.: A Néprajzi Múzeum Etnológiai Adattára (a továbbiakban EA.) 2418. 15. és saját gyűjtésem. 22. Nagy Gzirok L. EA 2706. 130—131. 23. Dömötör S. EA. 3985. ]. — Uő. EA. 3787. 1—2. 24. Saját gyűjtésem 1. még ifj. Kós Károly: i. m. 25. Haas M.: Baranya. 71. Pécs 1845. — Varadi F.: Baranya múltja és jelene. 642. Pécs 1896—1897. — Balassa, T.: Die ungarischen Geräte der Bodenbestellung und ihre Beziehungen. Europa et Hungária. Congressus Ethnographieus in Hungária. 16—20. Bp. 1965. 26. Falusi Gazda 1860. 35. — 1. még Balassa Iván: A Néprajzi Múzeum favillagyűjteménye. Ethnographia (a továbbiakban E.) 61(1949), 117—118.