Matolcsi János szerk.: A Magyar Mezőgazdasági Múzeum Közleményei 1965-1966 (Budapest, 1966)

Gunst Péter: Az agrártörténetírás Magyarországon 1945 után

mivel a robotmunkaerőre szüksége volt —, rendszerint lehetőséget nyújtott jobbágyának arra, hogy más telket foghasson fel. A XVIII. század végéig Magyarországon a telkes jobbágy robotmunkájára támaszkodó allodiális gazdálkodás volt túlsúlyban, melyet egyes esetekben a korlátozott mértékű földfoglalás színezett ugyan, de azt alapjaiban nem változtatta meg. A majorsági gazdálkodás másik, fejlettebb formája, melyben a hangsúly már a bérmunkára helyeződik át, kivételektől eltekintve ebben az időszakban még nem jelentkezett. E mellett nyilvánvalóvá vált az az alapvető tényező is, hogy ez az időszak nem a kapitalizmus kezdődő kibontakozása, hanem éppen ellenkezőleg, a reakcióssá vált feudalizmus hatalmának restaurálása. A XVI—XVII. századi majorsági gazdálkodás termelőerőinek, a majorságok mezőgazdasági termelésének a vizsgálata is megindult ebben a^, időszakban, ha persze nem is érhetett el mindenben kielégítő eredményt. Az eddigi kutatásoknak azonban már az első összefoglalása

17 is feltárta azt a lényeges összefüggést, hogy legalábbis a XVI—XVII. században a mezőgazdasági termelés, a földhasználat és a föld megművelése, az üzemi struktúra, a technikai felszerelés, a növénytermesztés és állattenyésztés terén a majorságok még nem jelentettek előrelépést a parasztgazdasághoz képest, tulajdonképpen maguk is csak nagyobbméretű paraszti gazdaságok voltak, sem földművelésük, sem állattenyésztésük nem haladta meg az egykori paraszti gazdálkodás színvonalát, aminek oka elsősorban az volt, hogy a parasztok munkaerejét, munkaeszközeit és munkamódszereit használták fel. A majorságok ebben az időszakban a nagyüzemi gazdálkodásban rejlő technikai lehetőségeket még nem tudták kihasználni, noha technikai felszerelésük — amennyiben ilyennel rendelkeztek —- jobb volt, mint a parasztgazdaságoké. A XVIII. század agrártörténetét vizsgálva, a korábbi történetírás egyik kedvenc eszméje volt annak hangoztatása, hogy e korszak a békés alkotómunka időszaka, amikor földesúr és jobbágy összefogása — nem zavartatva külső ellenségtől, mint a korábbi századokban — növelte az ország termelőerőit, amikor a török kiűzése után az elnéptelenedett területekre történt betelepítések nyomán gyarapodott a lakosság, nőtt a termelés, nagy léptekkel fejlődött a mezőgazdaság. Az 1945 előtti történeti irodalom elkendőzte azt a küzdelmet, amelyet a parasztság e korszakban jobb életéért vívott, s az elért, kiharcolt eredményeket a birtokos osztály önzetlen jóindulatának tulajdonította. E koncepció védelme érdekében idealizáltan mutatta be a parasztság helyzetét, s a XVIII. század elején elért viszonylag kedvező helyzetet — amelyet az okozott, hogy jelentős földbőség volt, s a lakosság száma megcsappanván, a földesurak engedményekkel igyekeztek magukhoz csalogatni a jobbágyi munkaerőt —, ezt a helyzetet általánosította az egész korszakra. Mindezeket a megállapításokat azonban nem széles anyagbázisra alapozva, hanem inkább elszórt adatok alapján, azok érvényét kiterjesztve, általánosítva tette. A marxista agrártörténeti kutatásnak ezért a XVIII. századi fejlődés vizsgálatánál is az volt a kiindulópontja, hogy átfogóan tárja fel az 1711 után végbement fejlődést, s széles adatanyagra támaszkodva, országos viszonylatban szűrjön le immár megalapozott eredményeket. Ezt a feladatot szintén munkaközösség vállalta magára, amely munkájának eredményét 1952-ben egy tanulmánykötetben tette közzé.

18 A kötet csak az első, de igen fontos lépést tette meg az átfogó kép felvázolásához. A szerzők a legfontosabb kérdéseknek nagy adatbázis alapján történt megoldására törekedtek. Tanulmányaik a XVIII. század agrárfejlődésének, a parasztság történetének leg17. Makkai László: Paraszti és majorsági mezőgazdasági termelés a XVII. században. Bp. 1957. 31 1. 18. Tanulmányok a parasztság történetéhez Magyarországon 1711—1790. (Szerk.: Spira György.) Bp. 1952. 472 ],