Matolcsi János szerk.: A Magyar Mezőgazdasági Múzeum Közleményei 1965-1966 (Budapest, 1966)

Balassa Iván: Az eke szántóföldre történő kiszállításának módjai

vezés a szomszédos szláv nyelvekben nem mutatható ki. A másik jelentős elnevezési csoport a csúszás fogalmához kapcsolódik (csúsztató, csúszkó, csúszó, talabiska). Ennek tükörszavait a szomszédos nyelvekben már inkább megtaláljuk. Rendkívül ritka azonban az olyan elnevezés, ami a szomszédos nyelvekben gyakori, amelyik a kecskével van kapcsolatban (kecske, bak). Néhány esetben azonos szó jelenti az ,ekelo'-vat és ,a háztető taraját leszorító V-alakú fá'-t (ló, gabona, kaloda). Ezt azzal lehet magyarázni, hogy formájuk megegyezik. A megjelölések között tükörszó még előfordul, de a közvetlen átvétel ritka (lacsuha, talabiska). A szavak földrajzi elterjedését tekintve Erdélyben a kabala és változatai általánosak. Erdély középső területein viszonylag kis területen a kaloda használatos. A nyelvterület északkeleti részein gabona, ekcláb, talabiska, a Tiszántúl a ekeló, csúszó elnevezéseken kívül az Erdéllyel közvetlenül érintkező területeken a kabola és változatai is előfordulnak. A T)él-Alföldön és a Duna—-Tisza-közén az ekeló megjelöléssel találkozunk. Dunántúl déli részében a csúszó és változatai a legáltalánosabbak, míg északon csaknem kizárólag az ekeló fordul elő. A Kis-Alföldön ugyancsak gyakori az ekeló elnevezés, de szórván}

7

osan a kabola, kabóna változatait is megtaláljuk. A fenti adatok nemcsak az elnevezések kapcsolataira, sajátos szemléletére mutatnak rá, hanem a több száz rendelkezésemre álló nyelvi adat azt is bizonyítja, hogy e szerszám valamilyen formája az egész magyar nyelvterületen ismerés volt. Az ekeló jelentősége akkor növekedett meg, amikor a szántást több helyen, a határ különböző pontjain kellett elvégezni. A szántások számának emelkedése is elősegítette a térhódítását. Az olyan szántásoknál, mint amilyen az ugarolás, majd a tarlóhántás, a keverés, az ekén kívül másra nem igen volt szükség, ezért csak az ekelovat vették igénybe. A paraszti birtokok elaprózódása terjedését még inkább elősegítette. így valószínűnek tartom, hogy legszélesebb körű használata a XIX. században és a XX. század elején lehetett. Az ekeló legegyszerűbb és egyben legelterjedtebb formája a V-alakú fa, melyet ritkábban természetes ágból készítettek, de gyakrabban két fából róttak vagy csapoltak egybe. Egy 1785-ből való ábrázolás összetoldott V-alakú ekelovat ábrázol egy szántó jelenet sarkában a Sáros megyei Körmös templomi díszítésén.

45 (1. ábra.) A XIX. század első felében már a gazdasági szakmunkák is megemlékeznek róla, de mivel nem tartoztak az új és korszerű szerszámokhoz, nagyobb részt csak parasztgazdaságok használták, csak futólagosan: „A kabala az egy kétágúfa, melyre az eke a midőn nem szánt reáfordíttatik és azon vonczoltatik a szántóföldre és onnan haza".

46 A legegyszerűbb V-alakú ekeló használatát a következő helyekről mutatom be. Zalában valamikor általános volt, de az utóbbi félévszázadban a kövesutakon nem engedték használni, így részben kiszorultak, illetve a földutakra korlátozódtak.

47 A Vas megyei Nagysimonyiban akác vagy cserefából készült, összecsapolták, megszegezték, esetleg csavarral szorították össze.

48 (2. ábra) Cikolaszigeten (Győr m.) legszívesebben V-alakúra nőtt természetes fából faragták, mert ez erősebbnek bizonyult. Legalkalmasabbnak a fűzfát tartották. Ha nem került megfelelő természetes fa, akkor két darabból szegezték össze.

49 A Szigetközben arra törekedtek, hogy a két szára minél vastagabb legyen, mert így tovább tartott.

50 45. Kozuhonce. A Keletszlovák Múzeum Kassa (Kosice) udvarán felállított templom oldalmennyezetének díszítéséből. 46. Milotai Ferenc."Az erdélyi gazda kézikönyve. Nagyenyed 1838. 1:121. 47. Zalabaksa. Bödei J. EA. 3459. 13—14. — Apátfa Zala m. Szentmihályi I. EA. 2317. 2—3. 48. Laky R. EA.P. 100/1962—63. L. még Meszlen Vas M.Takács S. UMTsz. 49. Takács G. EA.P. 161/1962—63. 50. Magyar Nyelvőr 40:373.