Szabó Miklós szerk.: A Magyar Mezőgazdasági Múzeum Közleményei 1964 (Budapest, 1964)

Kovács Miklós: A lipicai ménes menekítése Napoleon seregei elől

élt otthonában is. Mégis a lovak megtartották eredeti jellegüket és tulajdonságaikat, leromlás és jellegváltozás nélkül vészelték át nemcsak a menekülés fáradalmait, de az utána következő nehéz időket is.

1805. november 15-én, alig három csendesebb, nyugalmasabb év után, ismét útnak indult a ménes, megint Napóleon közeledő hadai elől menekülve. Ez alkalommal Horvát-Szlavon országba (Szlavóniába.) Ez a menekülés hideg őszi időben, kegyetlen körülmények között zajlott le. Az adatok szerint arrafelé, abban az időben, a menekülés idején állandóan szakadt az eső, ennek következtében átázott, feneketlen utakon menetelt a ménes. Viselős kancák s párnapos csikók is voltak közöttük. A csuromvizes állatokon az éjszakai jeges szélben megfagyott a szőrzet. A magukkal vitt takarmány sem volt elegendő, azt is meg kellett osztani, a lovak éheztek is. Az elcsigázott ménes agyonéhezve, kétségbeejtő menetelés után érkezett meg Diakovárba. (Verőce megye). Itt pedig alighogy fedél alá kerültek, az anyakancák elhelyezési helyén tűz ütött ki. A kísérő személyzet élete kockáztatásával mentette az értékes állatokat.

Tíz hónapig tartózkodott Díakovárban a ménes. Azután visszamehetett Lipiz- zára, hová végre 1807. április 1-én az utolsó ló is megérkezett. Ámbár a hazatérés hasonlóan keserves körülmények között zajlott le, mint az odamenekülés, a ménes épségben érkezett vissza karszti hazájába. E nehéz időkben a vesztesége csupán egy, párnapos csikó volt.5

E menekülésről szóló hivatalos jelentés száraz adatai is a lipicai ló szilárd alkatáról, nemes véréről, keménységéről beszélnek. A karszti rideg, nehéz élet, szűkösség, zord időjárás páratlanul szívós és kemény fajtát nevelt. S ez a fajta töretlenül került ki a megpróbáltatásokból.

Az 1809-es bécsi béke Karintiát és Triesztet a franciáknak juttatta. Lipizza is francia terület lett. Mivel a lipicai lovakat nem akarta a gazdája - a császár - átadni a franciáknak, a ménesnek ismét útnak kellett indulnia. Most már nyugodtabb körülmények között és előre megtervelt helyre. Május 13-án 289 lipicai ló elhagyta hazáját, hogy nagy és fárasztó menetelés után Mezőhegyesen új otthont találjon.

Hat évig élt a ménes a magyar Alföld gazdag síkságán.6 A Mezőhegyes mellett fekvő, időlegesen a ménesbirtokhoz csatolt pécska-peregi pusztán, rögtönzött istállókban helyezték el az udvari ménest. Akkoriban Mezőhegyesen a szilaj ménesek elhelyezésére pajtához hasonló, szőllős, trágyával, berakható falakkal téliesíthető istállók szolgáltak.7 Az udvari ménesnek biztosan jó legelőt és elegendő takarmányt biztosítottak. A feljegyzések szerint mégis megérezte a lipicai ménes ezt a hat évet, különösen a kancák romlottak le.8 A lovaknak hiányzott a karszti élet, az edző körülmények, a fajtát kialakító környezet. De hiányzott a köves, kemény föld, a dombok, a magaslati, tengeri származású levegő és a szegényes, kövek között megtelepedett gyep s benne a szívós, száraz, selymes rekettye (genista pilosa.) S amit a nélkülözés, a nyo5 Ackerl-Lehmann : i. m.

6 Die Gestüte im österreichischen Kaiserstaate, Wien, 1870 k.

7 Fáy Andor: A régi Mezőhegyes fejlődése, sikerei és hibái. 1955/kézirat - Magyar Mező- gazdasági Múzeum adattárában.

8 L. az előbbi munkákat.

249