Szabó Miklós szerk.: A Magyar Mezőgazdasági Múzeum Közleményei 1962 (Budapest, 1962)

Dr. Martha Zsuzsanna: A magyar tyúk nemesítésének első időszaka

keltettek, úgyannyira, hogy Polónyi Manót a földművelésügyi miniszter felkérte arra az említett külföldi tanulmányútra, amelyről az orpingtonokat hozta haza (34). Egyébként az 1901. évi kecskeméti kiállításon — ugyanúgy, mint Szalay János — ő is kapott nemesített magyar tyúkjaiért arany oklevelet és pénzjutalmat (20). A fogolyszínű magyar tyúk tisztavérben való nemesítésével századunk elején Pákozdy László állatorvos ért el kitűnő eredményt. Évi 140 darab 58 grammos tojást termelő, 2,5 kg átlagsúlyú tojói 1910-ben szépen szerepeltek a XIV. berlini nemzeti baromfikiállításon (4). A magyar tyúk tisztavérben való nemesítésének említett úttörői — különösen Szalay, a két Hauer és Pákozdy •— magasan kiemelkedtek az egyszerű baromfitartók milliós hazai tömegéből. Tenyésztők voltak ők a szó igazi értelmében. Elérték céljukat: kifejlesztették a magyar parlagi tyúk hasznos tulajdonságait s előállítottak egy, a köztenyésztésben viszonyaink között jól megfelelő tyúktípust. Sikerüket döntően annak köszönhették, hogy hozzáértéssel választották ki a tenyésztésbe veendő állatokat. A tenyészkiválasztás hármas szempontját: a származás, a termelőképesség és a külső (testalkat, szín) követelményeit következetesen érvényesítették. A tisztavérben való tenyészkiválasztás útján történő nemesítésnek mind több híve lett. Mások viszont a „fajtyúk"-okat pártolva, a magyar parlagi tyúknak nemesítetlen, eredeti állapotában meglevő előnyös tulajdonságait is kétségbevonták. Jellemzőek erre a felfogásra a millenniumi baromfikiállítási katalógus bevezetéséből idézett következő sorok: „ . . . a nemesebb (brahma, plymouth, langshan) fajták tyúkjai többet tojnak, mint a közönséges baromfiak, melyeknél mondhatni, szívósabb természetűek is, sokkal nagyobb testet produkálnak s a mellett kitűnő ízű húsuk van, gyorsan és jól fejlődnek; hazánk minden vidékén meghonosodnak s úgy tisztán való tenyésztésre, mint keresztezési czélokra a legalkalmasabbak" (9). Ez a közismert tényeknek több tekintetben ellentmondó megállapítás nem mástól, mint az Országos Baromfitenyésztési Egyesület tekintélyes igazgatójától, Parthay Gézától eredt. A hazai viszonyok alaposabb ismerői viszont, mint pl. Grassely Miklós kecskeméti földművesiskolai igazgató, helyesen állapították meg, hogy a plymouth és a többi kultúrfajta tisztavérben nem mindenütt állja meg a helyét nálunk, mert nem szeretnek a fürge magyar tyúkhoz hasonlóan a szérűn, a tarlón és a kert alatt keresgélni, inkább a készre leselkednek az árnyas udvaron. A magyar tyúkot általában ridegen tartották s így nem lehetett tőle ugyanolyan termelési eredményt elvárni, mint a belterjesen tartott „fajtyúk"-októl. Célirányosan kiválogatva, okszerűen takarmányozva és gondozva, a szerény parlagi sokszor túltett valamennyi külföldi fajtán. Ha viszont ezek ugyanolyan szűkös viszonyok közé kerültek, mint a magyar parlagi tyúk, rövid idő alatt leromlottak és semmit sem termeltek. A századforduló táján valóságos ,,tyúkháború" dúlt a szaklapok hasábjain a magyar baromfitenyésztők két nagy tábora között. A vita többnyire a körül a kérdés körül folyt, hogy önálló fajta-e a „magyar tyúk" vagy sem. Parthayék felfogása szerint az csak közönséges tyúk, olyan, mint amilyen minden országban megtalálható, de másutt nem nevezik pl. német tyúknak vagy angol tyúknak. Helytelennek tartották, hogy a közönséges paraszttyúkot egyesek különleges magyar fajtájúnak minősítik (31) (38).