Szabó Miklós szerk.: A Magyar Mezőgazdasági Múzeum Közleményei 1962 (Budapest, 1962)

Dr. Martha Zsuzsanna: A magyar tyúk nemesítésének első időszaka

gos brahma és kopasznyakú tyúkokat tenyésztettek. Ezeket a fajtákat tartották alkalmasaknak a magyar parlagi testsúlyának növelésére. A fajták földrajzi elosztásáról az volt a hivatalos álláspont, hogy a langshant a fővárostól délre eső országrészeken, a világos brahmát a homokos vidékeken, a plymouthot az ország többi vidékein, a javított magyar tyúkot pedig hazánkban mindenütt célszerű tenyészteni. Ugyancsak 1890-ben a földművelésügyi miniszter felkérte a vármegyei gazdasági egyesületeket, hogy baromfitenyésztési bizottságot alakítsanak. 33 gazdasági egyesületnél ez a bizottság megalakult, de azok tényleges működést alig fejtettek ki (1). A kiállítások rendezésére és az Országos Baromfitenyésztési Egyesület támogatására államsegélyt adott a minisztérium. Gondot fordítottak a baromfibetegségek leküzdésére is. A földművelésügyi miniszter 1894. október 12-én 37 340. sz. alatt körrendeletben felhívta a törvényhatóságokat, hogy a baromfiak fertőző betegségei elleni védekezés céljára szabályrendeletet alkossanak. Ugyanakkor megküldötte nekik annak mintatervezetét. Körrendeletében utalt a miniszter arra, hogy a fertőző baromfibetegségeknek az évi szaporulat 40—50 százaléka esik áldozatul. Másfél év alatt csak Zemplén megye hozott ilyen tárgyú statútumot (1). A baromfi-köztenyésztési irány felülvizsgálására 1897-ben ankétot tartottak a Földművelésügyi Minisztériumban. Az új baromfi-köztenyésztési irány megteremtése Pirkner János országos állattenyésztési főfelügyelő nevéhez fűződik. A cél a baromfitermékek exportjának növelése volt. Ezt a célt a magyar baromfi javításával kívánták elérni, akár a nálunk már meghonosodott nagytestű külföldi fajtákkal való keresztezés, akár pedig a fajtán belüli tenyészkiválasztás útján. Az új köztenyésztési irány elvben tehát a magyar tyúk tisztavérben való tenyészkiválasztását is programba vette, de a gyakorlatban az állami nemesítési akció — főként kezdetben — a keresztezéses nemesítésre korlátozódott. Csak az 1900-as évek elején kezdtek — Kövy József javaslatára — Gödöllőn is kísérletezni a tisztán tenyészkiválasztásos eljárással. A közvetítő kereskedelem az örvendetes súlygyarapodás ellenére sem látta szívesen a „gatyás lábú" keresztezési utódok elszaporodását az országban, ezért a langshanok közül kiválogatták a sima lábszárúakat, és ezeket, valamint a regenerátori szerepre kiválóan alkalmas plymouthot osztották ki, míg a brahmát kirekesztették a köztenyésztésből. Egy-egy körzetbe csak egyfajta kakasok kerültek. Hivatalos helyen most már megállapították, hogy „az időviszontagsággal szemben oly ellenálló, egészséges, edzett, a ragadozóktól magát megvédeni képes, gyorsan fejlődő, jól tojó és kotló és mindemellett igénytelen baromfi.. ., mint a minő a magyar tyúk, páratlan kincs" (26). A baromfi-köztenyésztési ankét eredményeként szakítottak azzal az 1891-ben bevezetett rendszerrel, hogy egyes községekben a kisgazdák, tanítók stb. között külföldi eredetű tenyésztörzseket osszanak ki. Addig az ideig szokásban volt ugyanis, hogy az importált fajtákból egész törzseket osztottak ki az olyan igénylők között, akik kötelezettséget vállaltak arra, hogy a kapott törzset csak tenyésztési célra használják és egy év múlva a szaporulatból egy törzset díjtalanul bocsátanak a Földművelésügyi Minisztérium rendelkezésére (29). Ez a rendszer nem vált be, mert az idegen fajták tisztavérű tenyésztése a köztenyésztésben nem volt gazdaságos és az igénylők túlnyomó részénél hiányzott az anyagi erő ahhoz, hogy időnként vérfrissítésről gondoskodjanak. A magyar tyúk érté-